Pénzhiány - ma, 2015 első hetéig legalábbis, ez diktálja a szabályokat a magyar e-learning piacán. Ha pedig nincs tőke beruházásra, fejlesztésre, kísérletezésre, pedagógiai képzésre, akkor nincs, legjobb esetben felemás a fejlődés.

Az első, ami feltűnő: a távoktatás magyarországi szereplői a nyugat-európaikat, sőt az amerikaiakat megszégyenítő módon haszonelvűek, mégpedig közvetlenül és esetenként már-már mohón azok. Tudom, egy korábbi bejegyzésben, az online médiával párhozamot keresve éppen az ingyenesség kockázataitól óvtam a MOOC-okat. Azt is tudom, nem minden merő jótékonyság, ami esetleg annak látszik: ha egy méregdrága amerikai magánegyetem ingyen elérhetővé teszi online kurzusát vagy kurzusait, akkor ott gazdasági megfontolások is vannak. Az ilyen MOOC nagy reklámértékű és például alkalmas arra, hogy az egyetem fizetős csatornáiba terelje a /korábbi/ e-diákokat.

A MOOC azonban ma Magyarországon jószerivel ismeretlen műfaj, az ezeket összefogó piacterek pedig értelemszerűen végképp nem léteznek. Az e-learning jelenleg egymástól elkülönülten működő magányos harcosok terepe. Van egy sor magyarországi - általában országos vagy nemzetközi hálózattal rendelkező - nagyvállalat, ahol a belső továbbképzések jó ideje távoktatásos formában /is/ zajlanak. Ilyen például az OTP Bank, de hatóságok, például a NAV, szintén használnak e-learning-megoldásokat. Ez idáig persze magánügy. Mindenki saját költségvetése terhére fejleszt vagy sem, saját munkatársait képezi úgy, ahogy azt a legjobbnak tartja. Az viszont már a "köz" érdeke is, hogy a tapasztalataik a piacon is hasznosuljanak, mint ahogy ez a ritka példák egyikénél, az OTP-nél történik.

A profitérdekelt kisvállalkozások egyre-másra lépnek be a távoktatási piacra: a kínálatukban megtalálhatók az OKJ-képzések, számítógépes programok oktatókurzusai, de KRESZ-tanfolyam is. Az "online" a jelek szerint  leginkább a nyelvtanárok, nyelvoktató vállalkozások között vált divatszóvá, se szeri, se száma a magukat így hirdetőknek. Esetükben azonban nem árt az e-learning fogalmát igencsak tágan értelmezni, s nem túl magasra tenni a szakmódszertani-esztétikai mércét. Az ilyen kezdeményezéseknél ugyanis keveredik a valódi táv- és vegyes oktatás a tankönyvek-segédletek digitális formában való terjesztésével,  a netes tanfolyami beterelő marketinggel, sőt azzal is, ha valaki közösségi oldalon egy infografikát posztol.

A távoktatás forradalmának zászlóvivői az egyetemek és főiskolák. Máshol. Igaz, nálunk is szaporodnak az egyetemi e-learning próbálkozások Egertől  Gödöllőn át az ELTE-ig vagy a a Műegyetemig, ezek azonban leginkább zárt, csak hallgatói kóddal elérhető rendszerek, bár például a BME-videotórium részben kivétel ez alól. A gyakorlat esetlegességet mutat: ha egy intézménynek van erre szánható valamennyi pénze, mondjuk pályázati forrásból, belevág a távoktatás fejlesztésébe, ha pedig elfogy a pénz, lelassít vagy leáll. Példa lehet erre a két éve indult Virtuális egyetem, ami mára megszűnt, illetve egy elhagyott Facebook-oldallá soványodott.

Ingyenes, nonprofit online piacterek viszont nincsenek. Olyanok, mint Amerikában a Harvard és az MIT által alapított edX vagy konkurense, a stanfordos kezdeményezésű Coursera. A tavalyi év egyik legjobb híre viszont, hogy  - ha nem is egyetemi alapítóval  - indult egy magyar piactér /bár a Gábor Dénes Főiskola jelen van a portálon/, amely vegyesen kínál ingyenes és fizetős kurzusokat, s e tekintetben leginkább például az Udemyre vagy a Lyndára hasonlít.

Ötletszerűség és önfejlődés. Annak minden előnyével és hátrányával: bizonytalan forrásokkal, üzleti kísérletekkel. De erről legközelebb.

Az év végi össznépi értékelősdi-prognózisosdi engem sem került el, és most kicsit elbizonytalanodtam. Vajon indokolt-e a hurráoptimizmus, a "nagy áttörés" reménye a magyar távoktatásban? Megvan-e minden feltétel ahhoz, hogy az e-learning berobbanjon és egy-két /na jó, két-három/ év múlva elengedhetetlen kiegészítője, sőt esetenként alternatívája legyen a hagyományos oktatási formáknak? A közoktatási intézményekben természetesen sok korlátja van az e-learning, vagy legalább a vegyes, blended learning formák bevezetésének. A gyerekkori-serdülőkori tanulásban én sem vitatom a nevelés, a szocializációs feladatok fontosságát, és a személyes részvétel, példa szerepét. Ezt a vonalat nyomja is a hivatalos oktatáspolitika ezerrel; talán még ott és akkor is, amikor pedig lehetőség lenne a tradicionális megoldások némi lazítására. Például azoknak, akik "túlkorosan", felnőtt fejjel ülnének vissza a valódi vagy virtuális iskolapadba. Egyik kedvenc példám amúgy a Miskolci Földes Ferenc Gimnázium keretében 12 éve indult digitális középiskola, amelynek ma már egy sor városban, egyebek mellett Budapesten, Hajdúböszörményben, Kecskeméten vagy Szegeden is vannak követői.

Mindez ma inkább kivétel, mint szabály. A magyarországi mainstream távoktatás ma egy kicsit mintha úgy működne, mint a termelői piacok. A digitális őstermelő megtermeli az áruját, piacra viszi és megpróbálja azonnal és a pillanatnyilag érvényesíthető lehető legjobb áron értékesíteni. A minőségi elvárások lazák, nincsenek egységes szakmai sztenderdek, általában nincsenek nagyobb beruházások, mert nincs központi forrás sem. De nincs, vagy alig van "szövetkezeti mozgalom", együttműködés, összjáték. Mondják, pénz nélkül nem megy. Igaz. De szándék van-e? Van-e távlatos gondolkodás, befektetői szemlélet, akár a hosszabb távon  - esetleg - kifizetődő marketinghatás miatt vagy csak a márkaépítés érdekében?

Arra, hogy mi van külföldön és mi idehaza, egy későbbi posztban néhány eset bemutatásával gondolnék kitérni. Most csak egy példa. Az Európai Bizottság mintegy másfél éve indította el ingyenes e-learning-piacterét. Ide oktatási intézmények, szervezetek gyakorlatilag korlátozás nélkül tölthetik fel ingyen terjeszteni kívánt, tetszőleges nyelvű tananyagaikat. E tudástár ma körülbelül 1200 kurzust tartalmaz, de magyar részről eddig kizárólag a Miskolci Egyetem tett be összesen négy magyar nyelvű anyagot az "európai közösbe".

Először jó ötletnek tűnt...Belefogtam ebbe a hülye távoktatás-F-1-párhuzamba. és nem jövök ki belőle. Mert nemcsak erőltetett, modoros, de sánta is. Lett volna legalább Dakar, ahol kamionok, autók meg motorok mennek nagyjából ugyanazon a pályán.

Mert úgy látom, nincs olyan, hogy e-learning általában. Más célcsoport, más tartalom, más üzleti megfontolások vannak. Egy dolog azonos, az autózásban is, itt is. A hajtóanyag, a pénz.

Amikor azt olvasom, hogy az e-learning sok milliárd dolláros üzlet, elgondolkodom, hogy jöhet ki ez az összeg? Mert - nyilván - benne van a tőkeerős fenntartók pénze, akik marketingmegfontolásból, hasznot remélve áldoznak az iparágra, ide számítanak a felhasználói oldal, a fizetős hallgatók, illetve a hirdetők-szponzorok befizetései. Vaskosan benne van az egyes államok és például az Unió támogatása, de nyilván hozzáadódnak azok a bevételek /és kiadások/ is, amelyek az informatikai-fejlesztői háttérintézmények mérlegében jelennek meg. Olyan ez, mint az online hírszolgáltatás piaca: mondják, ennyi meg annyi milliárd dolláros/eurós/forintos üzlet. Hol? A nagy nemzetközi médiabirodalmak többsége keresztfinanszíroz /nyereséges termékei profitjából tol át pénzt/, kattintásszámot próbál eladni hirdetőknek. Darabra gyárt, bombasztikus, néha hazug címekkel operál, átvesz mindent más portáloktól, átcímezi őket, és - a tisztesség kedvéért forrásmegjelöléssel ugyan, már ha - a saját oldalán próbálja eladni. Jönnek az übercuki videók, megindító történetek. és alig van hónap, hogy egyikről-másikról ne derülne ki, kamu az egész, hoax, mém, photoshop. Addigra viszont már egy csomóan átvették. Mindent a UU-ért.

Ja, és közben mindenki ugyanabban a zsebben, a hirdetőében turkál. Az meg - tisztelet a néhány kivételnek - vérszemet kap, egyre mélyebben szól bele a szerkesztői munkába. És jönnek a natív hirdetések, a cikknek álcázott reklámszövegek.

A világlapok online kiadásai egyre inkább arra kényszerülnek, hogy fizetőssé tegyenek oldalakat. Kényszermegoldás, de még olyan is van, akinek bejönni látszik. Magyarország még nem tart itt. Pedig a nagy kiadók online üzletágai gyakran nem hogy profitot nem termelnek, hanem veszteségesek, néhányan nullszaldó körül ingadoznak, de mindenképp kiszolgáltatottak a szponzornak, hirdetőknek. Csoda? Nem. Generációk nőttek fel, akik abban élnek: az információ az interneten demokratikus, mindenki számára elérhetői. Magyarul: ingyen van, illetve csak úgy, egyszerűen van.

Meg azt is hallani, milyen olcsó az online újság. miközben a printet terheli a papír,  a nyomda, a terjesztés. Nem hiszem, hogy egy profi hírportál olyan nagyon olcsó lenne. Hogy mi mennyibe kerülhet, ahhoz elég csak ránézni a nagy portálok impresszumára, a szerkesztők, újságírók, videósok számára. És akkor még ott van mögöttük a technika: szerverpark, informatikai helpdeskesek, fejlesztők hada. Igen, egy pár fős blog fenntartása nem drága, egy két stabil hirdető simán eltartja. Véletlen lenne az elektronikus sajtó "elblogosodása"? Vagyis, hogy a profi oldalak maguk alá húzzák a blogokat? Tévedés lenne azt mondani, hogy - legalábbis idehaza - a webes hírszolgáltató ipar legtöbb szereplője tétova üzleti modellekkel, bizonytalanul és kiszolgáltatottan működik?

Talán elkalandoztam. De nem biztos: vajon nem indult-e el az e-learning ilyen irányba? Nem lesz-e hasonló gond évek múltán az ingyenes kurzusoknál, a MOOC-oknál is?

Az e-learning magyar pályájának legfőbb előnye talán, hogy van. Igaz, a kiszolgáló létesítményeire még ráfér a munka, kicsit hevenyészettek itt-ott a boxok is, de a betoncsík már látszik.Foghíjasak az ideiglenes lelátók is, szóval ez azért ma még kis pálya. Azokhoz az amerikai, ázsiai és európai arénákhoz képest legalábbis, amelyeken már évek óta dübörög a verseny.

Azt persze nehéz megmondani, mikortól lehet az e-learning új korszakáról beszélni. Talán nem tévedünk nagyot, ha ezt a MOOC-ok, vagyis az ingyenes online tömegkurzusok megjelenéséhez kötjük. Ezt megelőzően vagy ezzel párhuzamosan persze zajlott/zajlik az informatikában egyfajta oktatástechnológiai forradalom is. Az IT-szektor hamar ráérzett az üzletre: a távoktatás tartalomkezelő, illetve a teljes folyamatot vezérelni képes, LMS-ként vagy LCMS-ként emlegetett keretrendszerek fejlesztésében, eladásában nagy pénz van. A tananyagkészítők pedig ezen rendszerek segítségével elkezdték tervezni, irányítani az online tanulást. Videómegosztókra felzúdított tömegáru helyett szakosodott gyűjtőportálok, piacterek felületére vitték fel a tananyagot és ma már irányítják, programozzák a tanítást. Megjelentek az interaktív konzultációk, a tanulócsoportok formálásával a közös felfedezés, csoportos tanulás lehetősége, sőt az ellenőrzésé és a távvizsgáztatásé is. "Szerezz diplomát otthon, a karosszékben ülve!" - így a bombasztikus - és mára már közhellyé koptatott - reklámmondat, miközben azért ma még viszonylag kevés az olyan felsőoktatási intézmény, amely nem vegyes rendszerben, tehát mindenfajta egyetemi jelenlét nélkül hajlandó diplomát adni.

Az e-learning fejlődése persze inkább csak következmény. Vagyis egy lehetséges megoldás az önfejlesztési céllal, de még inkább hobbiból tanuló felnőttek tanulási igényének kielégítésére. Manapság ezt LL-nek, vagyis lifelong learningnek nevezik, de az amerikai felsőoktatási intézmények az "élethosszig tartó tanulás" jelenségével - és az ezzel kapcsolatos, máig létező dilemmával - már akkor szembesültek, amikor ezt még senki nem illette külön szakkifejezéssel. A kilencvenes évek közepén amerikai tanulmányutam során a Providence-ben működő művészeti főiskola campusán egy, a többitől elkülönülve álló, több emeletes modern épületre lettem figyelmes. "Ez a felnőttképzési központunk" - mutatta ottani kísérőm, majd hosszasan elmagyarázta: néhány éve hihetetlen érdeklődés - és tandíjfizetési hajlandóság - mutatkozik a felnőttek, és leginkább a szeniorok, vagyis a középosztálybeli fiatal/os nyugdíjasok körében az egyetemi kurzusok hallgatása iránt. "Önálló szervezetet hoztunk létre, külön épülettel, hiszen azt sem akarjuk, hogy a felnőtt hallgatók negatívan befolyásolják a színvonalat és az iskola renoméját."

Hát, igen, az e-learning világából is ismert megoldás, amikor az egyetem az "igazihoz" hasonló, ám mégiscsak megkülönböztetett online diplomát kínál. Amiért a Harvard online oklevelét a Harvard Extension School adja ki, vagy amiért a Johns Hopkins Egyetem Krieger School, illetve Whiting School név alatt hirdet diplomát adó tanulmányokat. Másfelől pedig a pénz. Mondják, az e-learning ma tízmilliárd dollár nagyságrendű biznisz, sőt tavaly már olvastam 2015-re százmilliárdos jóslatot is. Persze, a számok röpködnek: egy másik forrás szerint a mobilos tanulás, azaz az m-learning éves összértéke ma 6-7 milliárd dollár körül van.  De vajon mi mennyi?

Hát, még mindig nem kezdődött el a futam...! Ilyenkor az F-1 kommentátora izzad és beszél. Próbálja szóval tartani a nézőket, beszél, beszél, a múltról, versenytörténelemről, legendás pályákról, statisztikai adatokat sorol, elfeledett pilóták sikereit idézi fel. Nincs mese, megpróbálkozom én is valami ilyesmivel a távoktatásban.

Oké, de most akkor egyáltalán távoktatás vagy e-learning? Némi szégyenkezéssel vallom be, hirtelen támadt nyelvőrködő hajlamom kiélésén túl nem sok indoka van a távoktatás kifejezés használatának, ha csak az nem, hogy sután hangzik  - ma még - az "elearningezni/elearnölni" fordulat. /Hirtelen támadt, hiszen gond nélkül használom szóban-írásban például az emailezés, sőt mélezés szavakat és eszembe sem jut megpróbálni kicserélni villanypostázásra vagy drótpostázásra./

De a lényeg: nekem és a kortársaim többségének a távoktatás azt az több évtizedes gyakorlatot jelenti, hogy a tananyagot akkori szóhasználattal programozva, vagyis egységekre bontva /ma azt mondanánk modulonként/ csomagolja és valamilyen úton-módon, füzetek formájában, cd-n eljuttatja a tanulókhoz. Ha a tapasztalataimra hagyatkozom, /ilyen levelező oktatást magam is kipróbáltam, máig itt figyel a polcomon néhány füzetke/, e forma a korabeli sajtókampányok ellenére sem hozott átütő sikert, pedig diplomát adó képzések, ilyen oktatásra szakosodott egyetemek jelentek meg a piacon. Az itthon talán legismertebb és legrégibb, a brit Open University /OU/ alighanem az új korszakban is megtalálja a helyét, mivel tavaly az országuk kormánya irgalmatlan mennyiségű pénzt tolt abba, hogy az OU bázisán kiépüljön Nagy-Britannia MOOC-ipara. /A MOOC nyílt, azaz ingyenes online tömegkurzust jelent./ Régóta működik a német Hageni Távegyetem, akik folyamatosan fejlesztenek, az új éra egy forradalmi jelentőségű elemét - az online vizsgáztatást, tudásmérést, diplomaszerzést - még nem vezették be: náluk országonként helyi megbízott képviselők a hagyományos módon végzik ezt a feladatot. Nem így a TOEFL angol nyelvvizsgákat szervező-végző központ, ahol tavaly felszámolták a területi képviselői rendszer ezen elemét, a magyarországi jelentkezők azóta csak online vizsgázhatnak.

A versenyautók azonban lassan beállnak a rajtrácsra. A kommentátor most elhallgat: az új korszakról, az igényekről, lehetőségekről, erényekről és gyengeségekről majd később.

Melegítenek, próbálgatják a motorokat, gumikat, még egyszer letesztelik a műszereket, a technikát, a csapatok háttéremberei is elfoglalják a helyüket a monitorok mögött. A riporterek kedvenc közhelykliséjével élve, kezdődik a "száguldó cirkusz".  

A távoktatási /pardon: az e-learning-/ piac 2014-es magyarországi helyzete sok szempontból hasonlítható a Formula-1-es futamok rajt előtti helyzetéhez: vannak már csapatok, "istállók", nevesebb, vagy éppen az ismeretlenségből előbukkanó pilóták, folyamatban lévő, de azért már mérhető eredményekkel járó motorfejlesztések. És van üzemanyag is, legalább néhány csapatnál és legalább annyi, hogy a rajtrácson felsorakozó versenyautóknak elég legyen az első tankolásig.

E blog célja, hogy az autós szakkommentátorok kívülállásával szubjektíven, példálózva, de talán nem bántó felületességgel áttekintse az e-learning Magyar Nagydíjának szereplőit a boxoktól a pályáig, és nyomon kövesse a futamot, hozzászólásra, vitára, együttgondolkodásra késztetve mindazokat, akik megtisztelnek a figyelmükkel. Köszönöm.