Sok-sok év pályaelhagyás és szabadúszás után megérkeztem egy igazi iskolába: rendes, hagyományos középiskolai angoltanár lettem egy szakgimnáziumban-szakközépiskolában. És bár még csak 3 hét telt el, máris - érzem - rohamosan kezdek eltanárosodni. Aki, ha a gyerekek némelyike épp nem figyel, ezt vizionálja,
holott a szíve mélyén ezt szeretné:
Ez persze azért nem így igaz, meg aztán személyes tapasztalataim szerint a csoportok között, ha nem is szélsőségekbe hajlóan van ilyen is, meg olyan is.
A dilemmám pedig éppen itt kezdődik, hogyan kezeljem az ilyet is, olyat is. Amikor egy csoportban ülnek az angolul ugyan kevéssé tudó, de érdeklődő, motiváltnak tűnő gyerekek, akik legalább hallották és elfogadták, hogy tudni jó dolog, és azok akiknek semmiféle motivációja nincs. Az angol nyelv szükségét nem érzi, utazni nem akar, nem szeret, fölöslegesnek tartja, megbukni mondjuk nem akar, de azért annyira ennek a réme sem izgatná. Van, aki ki is mondja: ki akarja húzni azt az egy-két évet, míg be nem tölti a 16. évét, aztán huss.../Ezúton is gratulálok azoknak, akik tevőlegesen hozzájárultak, döntéshozóként vagy "parancsra tettem" felelősségálhárító végrehajtóként a tankötelezettség 16 éves korra való visszacsökkentéséhez./
Az elmélet leckéjét persze fújom: fel kell kelteni az érdeklődést, a jó tanár motivál stb., stb. Ez igaz, a tanár a kulcsfigura. Mellékszál: láttam valahol egy, talán amerikai felmérést, hogy mi a legfontosabb ahhoz, hogy egy iskola jó legyen. A szülők, a közvélemény, az iskola szűkebb környezete, a diákok és a tudományok képviselői mindenütt a tanár személyiségét tették az első helyre, a pedagógusok viszont azt, mennyi pénz jut a tárgyi feltételekre, s náluk a többi csoportban listavezető szempont - the personality of the teacher - a dobogóra sem került.
Oké, fogadjuk el, hogy nem a tárgyi és anyagi körülmények a fontosak, illetve mi, tanárok teremtsük meg ezeket, ha tudjuk, önerőből. Szerezzük be a táblafilcet, azt a csatlakozót, amely alkalmassá teszi a projektor számítógépes használatát a teremben és így tovább. Ha mindez megvan, ismerjük meg, hogy mi érdekli és mi hogyan érdekli az osztályban tanulókat, ki az, akit az iskolai környezetben és hagyományos iskolai eszközökkel - házi feladatok ellenőrzése, röpdolgozat stb. - is képes teljesíteni, ki az, akit viszont a netezés inspirál, azon belül ki az, akiknek a játékokkal lehet fölkelteni az érdeklődését, ki az, aki kizárólag facebookozásra használja a telefonját és ki az, aki kapható a közvetlen internetes információszerzésre, keresésre, kutatómunkára a tanulás érdekében. Ez a jól célzott motiválás szempontjából fontos, viszont azt is jelenti, hogy egy 12-15 fősre bontott nyelvi csoportban 3-4 féle diák alkategória is jelen lehet. Magyarán: párhuzamosan többféleképpen kellene az osztállyal ugyanoda jutni az év végére, hiszen a tanmenet egységes, a tananyag, tankönyv pedig adott. Követelmény. Ezen méretik a haladás.
Erre viszont a tankönyvek - hogy az előző poszthoz csatlakozzak - tényleg nem alkalmasak. Az angol tankönyvei semmiképpen: és most nem akarok ironizálni azon, hogy én a hatvanas évek könyveiből az ételek fejezetének tárgyalásakor például ugyanúgy szembesültem Earl of Sandwichnek, a szendvics "feltalálójának" történetével-legendájával, mint a mai 15 évesek, illetve, hogy a korszerűség a ma tananyagaiben új jelenik meg, hogy az olvasmányban blogbejegyzésnek hívják nagyjából ugyanazt, mint amit 10-15 éve levélnek neveztek. Ez nem túl nagy segítség a differenciálásra-motiválásra, valljuk be. Az általam ismert tankönyvek ma leginkább az alapkompetenciák szerint bontják a témaköröket, van listening, reading, speaking, writing, grammar. Ez utóbbinál ráadásul sokszor tapasztalom, hogy még nem ismert szerkezetek bukkannak fel a szövegekben, a diákok előbb találkoznak pl. passzív mondatokkal, minthogy a 'passive voice' előjönne a nyelvtanból. A többféle közelítést pedig maximum az segíti, hogy az olvasmány szövege hanganyagként is megjelenik.
Ennél többet szeretnék: két-három alkalmazható lehetőséget minden témakörhöz, olyan anyagokat, ami önmagában vagy kombinációban elvezet a témakör feldolgozásához. Párhuzamos szöveges, videós, hangos "tankönyvekre" gondolok, meg olyanra, amikor a neten való irányított kutakodással, appok segítségével juttat el akár a passive voice megértéséhez és alkalmazásához, akár mondjuk az "At the restaurant" vagy "Foods and drinks" témakör szavainak megismeréséhez. A YouTube-on persze tonnaszám vannak ilyenek, csak többségük silányság, másrészt ezeket külön feladat beépíteni a tankönyvek által diktált ritmus szerinti órákba. A tanár fegyvere a kreativitás - mondják, és tényleg, mindez nem lehetetlen. Csak a tankönyvesek oldaláról kellene némi segítség, mert félek, nem minden angoltanár kollégám gondolja úgy, hogy - akár sok éves tapasztalattal a háta mögött - heti 25-26 tanórás terhelés mellett meg tudja, meg akarja tenni azt, hogy minden 45 perces órára másfél-két órányit készüljön.
