És egy interjú.

Nyár van és /még/ tart a vakáció. Ilyenkor az oktatási portálok és a híroldalak szerkesztői lázasan kutatnak valami téma után. Ilyenkor jönnek elő a "digitális bennszülöttek" és "bevándorlók" ellentétéről szóló írások, sőt az ezt mítosznak beállító nézetek: pár hete jelent meg a Nature-ben Paul A. Kirschner írásának ismertetése a digitális bennszülöttek mítoszáról, amelyre cáfolatok, értetlenkedések mellett néhányan, mint például Nádori Gergely árnyalt blogbejegyzésben reflektált, csakúgy, mint a Kölöknet.hu az IVSZ-re hivatkozó cikke, miszerint a 15 évesek többsége digitális analfabéta. 

Nem tudok igazságot tenni, tényekkel vagy tényként kezelt vélekedésekkel vitatkozni a "digitális analfabetizmus" tárgykörében, inkább csak érzem, mint tudom, hogy az első ránézésre látszó tények, például, hogy - legalábbis nálunk - egyre nő a diákok életkora és a pedagógusok korátlaga közötti távolság és az ebből három mondatban levonható vulgárstatisztikai következtetések nem mindenben egyeznek a valósággal. A tapasztalataim azt súgják, korosodó kollégáim gyakorta többet, jobban és hatékonyabban használnak programokat, appokat, gépi funkciókat, mint tizenéves diákjaik, annak ellenére, hogy a gyerekek rendszerint sokkal több órát töltenek naponta "telefonnyomkodással", mint ők.

De, mondom, ehhez nem értek, a személyes tapasztalataim pedig hézagosak. Talán jobban otthon vagyok a nyelvoktatás témakörében, ami most, nyáron ismét slágerré vált az online sajtóban, mégpedig a sajnos immáron szokásossá vált, nagyotmondóan leegyszerűsített formában. Félreértés ne essék: az iskolai nyelvoktatás átlagszínvonala botrányos, de ennek okait talán érdemes lenne mélyre ásva először feltérképezni, utána az adatokat elemezni, aztán - ha muszáj - hirdetni az igét. A tutit megmondani itt sem, akkor sem  fogom, de a megjelenő "hárommondatos igazságokhoz" szeretnék néhány megjegyzést fűzni, csak, hogy árnyaljam a képet.

Az elmúlt hetek-hónapok "Miért nem tudnak a magyarok nyelveket?" cím alatt összefoglalható írásai nagyjából a következő elemeket tartalmazzák:

Rendszerint idéznek nemzetközi összehasonlító adatokat - hány magyar, illetve német, román, osztrák stb. állítja magáról, hogy képes idegennyelvű kommunikációra. Az ilyen listákon Magyarország rendszerint az utolsó helyek valamelyikén kullog. Ezek a kutatások azonban önbevallásosak, nincs például PISA teszt az idegennyelv-tudás mérésére, tehát, a magabiztosság és a tapasztalat legalább annyit nyom a latban, mint a nyelv valós tudása. Némileg mást jelent megítélésem szerint az, ha valaki azt mondja, hogy "két év tanulás után egy pohár vizet sem tudnék kérni angolul", mint ha ezt: "Két év tanulás után egy pohár vizet sem tudtam  kérni angolul". Mindkettő baj, de másképp az.

A nyelviskolai, iskolarendszeren kívüli, tanfolyami képzés összehasonlítása az iskolai nyelvoktatással. A közoktatásban legalább ezer tanórát töltenek a gyerekek nyelvtanulással, miközben a nyelviskolai gyakorlat szerint átlagosan 400 óra kell ahhoz, hogy valaki nulláról középfok körüli szintre jusson; ezt - mint erre az előző posztomban  hivatkoztam - Berényi Milán, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének egyik vezetője mondta. 

 Ha vetettünk egy pillantást erre a nyelviskolai bemutató órára, talán érthető, hogy ez szerintem miért hamis és torz összehasonlítás. Mert egy nyelvkurzuson más a motivációs bázis, a tanuló a saját pénzéből tanul /akkor is, ha ezt történetesen a cége fizeti amúgy, őt viszont tanulmányi szerződés és teljesítési kényszer köti/. Hogyan lehet ezt a fajta motivációs hátteret összehasonlítani azzal, amikor az iskolában az angol /német, francia stb./ egy a tantárgyak sorában, ma matek felmérőt írnak, holnap angol témazárót, és így tovább. Lehet, sokak szerint túlbecsülöm a motiváció jelentőségét, de nézzük meg: az ingyenes - vagyis az állam által fizetett - diplomamentő programon a résztvevők körülbelül fele szerzett nyelvvizsgát, az ötven százalék körüli sikerráta pedig aligha olyan, amit egy nyelviskola amúgy, normál tanfolyamainak sikerességét bizonyítandó szívesen reklámozna. Konkrét számokat nem tudok citálni egy másik, központilag fizetett kampányképzésről, a kis-és középvállalkozások ügyvezetőinek elindítottról, de - személyes tapasztalatokból kiindulva - aligha lesz magasabb a sikerességi mutató, mint a diplomamentésnél.../ És a lemorzsolódási arányról még nem is szóltunk./

Ha pedig az életszerű nyelvoktatásnál, illetve annak hiányánál tartunk /mert ugye az iskolai nyelvórák valóban alacsony hatékonyságát gyakran azzal magyarázzák, hogy nem élethelyzetekre készít fel, hanem szabályokat tanít/, akkor két kérdés jut eszembe. Egyrészt, mennyire ellentmondásosak a szülői elvárások, amelyek egyik pólusán az életszerű, mindennapi és leginkább szóbeli kommunikáció igénye van, a másikon pedig a jó jegy, a sikeres érettségi, nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzése van? Mennyire találkozik a két elvárás? Idemásolom az idei, úgynevezett új típusú angol szóbeli mintafeladatokat /emelt szint, 60 százalék fölött középfokú nyelvvizsgával egyenértékű/, és ki-ki döntse el, erre gondolt-e életszerű kommunikáció alatt.

És vajon a nyelviskolai kurzusokon és az iskolákban azonosak-e a nyelvi közeg szimulációjának lehetőségei? Az egyiknél 45 percben - egy testnevelés óra és egy magyarórai felelés között  - kell a tanuláshoz egy képzeletbeli "kis Londont" teremtenie a tanárnak, miközben egy nyelvtanfolyamon eleve más az intenzitás és a beleélés lehetősége, amikor 3-4 órás blokkok állnak rendelkezésre. Igen, pont így kellene blokkosítani a nyelvórákat már a középiskolában, mondjuk úgy, hogy van egy, illetve inkább két fél idegennyelvi nap, de minimálisan dupla órák. A tanárok egy része nyilván berzenkedne, és nemcsak azért, mert többet kell készülniük /személyes tapasztalataim szerint az összevont másfél órás "dupla óra" időben, energiában, kreativitásban körülbelül 15-20 százalékkal több felkészülést követel a pedagógustól, mint két külön, 45 perces foglalkozás/. Másrészt az sem aratna osztatlan sikert, hogy így szűkülne a "feladom otthonra" lehetősége, ötletdúsabb megoldások kellenének házi feladatként, pláne, hogyha azt szeretnénk - ami az ideális -, hogy a tanulók naponta egy kicsit foglalkozzanak a nyelvvel. Meggyőződésem viszont, hogy sokkal jobban működne a dolog, kár, hogy nem nagyon látom a megvalósíthatóságát.

Ami még ide tartozik:  a különbség a nyelviskolai és iskolai csoportok létszámában, a szintezési lehetőségekben, a személyre szabhatóságban...szóval, nem ugyanarról a dologról beszélünk, azt hiszem. És akkor még ki sem térek az egyénre igazított délutáni magánórákra.

Végül pedig egy konkrét példa: a minap körbejárta a magyar sajtót egy Szülői Hang Mozgalom nevű kezdeményezés saját honlapján közzétett felmérés eredménysora, ami a nem kis határozottságot sugalló "Iskolai nyelvoktatás: így látják a szülők" címet viseli. A kutatás módszertanáról a szerzők a következőket tették közzé: " A Szülői Hang májusban online kérdőíves felmérést végzett a szülők körében, melyben 305-en vettek részt és a kérdőív kitöltése mellett a kifejthető kérdésekre 663 szöveges visszajelzést is adtak. Bár a számszerű eredmények nem tekinthetőek reprezentatívnak (szinte egészen biztosan alulreprezentáltak a hátrányos helyzetű gyermekek), jól megjelenítik a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt, hiszen az oktatás és a nyelvtanulás iránt kifejezetten érdeklődő szülők vettek benne részt."

Két ábra a felmérésből:

Bennem rengeteg kérdés merült fel az eredmények láttán, azaz inkább merülne fel, de ezekkel most nem fárasztom az olvasót. Kedvetlen vagyok. Mert amíg semmit nem tudok a válaszadókról, a válaszokról - mikor beszélünk általános iskoláról inkább, mikor középiskoláról, azon belül milyenről és hol, mikor gondol a válaszadó az angolra, németre, franciára stb. -  addig maximum nézegetni érdemes, elemezni aligha.

Tudom, bárki végezhet kérdőíves online felmérést, az ingyenes eszközök sora áll ehhez rendelkezésre, és a saját honlapján mindenki azt közöl és úgy, ahogy akar. Én viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy a közvélemény-kutatást, kérdőív-összeállítást és -feldolgozást szakmának tekintsem, továbbá - olvasóként - elvárjam, hogy alapkérdésekre választ kapjak. És még inkább elvárom ezt az utánközlőktől. Csak egy példa: az eduline.hu - a HVG oktatási szakportálja úgy szemlézte napokkal az első felbukkanásokat követően a felmérést, bár odalinkelte az eredeti írást, hogy sem arra nem tért ki, mi fán terem a felmérést végző mozgalom, sem arra, hogy kik, milyen módon kerültek a válaszadók közé. Ha pedig olvasóként még ezt sem kapom meg, hogyan kérdezhetném meg, és kitől a színes ábrák és százalékok értelmezését? Na ettől van bennem a kedvetlenség.

#villanysuli

Az elmúlt hetekben újult erővel zajlik a panaszkodás, ötletelés, sopánkodás amiatt, hogy milyen gyenge lábakon áll az iskolai nyelvtanítás, a gyerekek 9-10 év tanulás után sem tudnak "egy pohár vizet kérni" Angliában vagy Németországban. Holott, mint ezt a minap a Klubrádió által megszólaltatott szakértő, Berényi Milán, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének elnöke elmondta, az általános vélekedés szerint a nyelvtanfolyamokon körülbelül 400 órára van szükség ahhoz, hogy valaki angolból nulláról a B2-es szint, vagyis a középfok közelébe kerüljön. /Mondjuk, szerintem ebben sok a nyelviskolai önfényezés is, mert nagyon nem mindegy, milyen korúak és motivációjúak a diákok, de a felnőttek nyelvoktatását most nem keverném ide./

A háttér

Amúgy viszont éppen semmi új nincs a nap alatt. Már 2012 utolsó napjaiban megszületett az a kormányrendelet, amely a 23. § (3) bekezdés a) pontjában kimondja: 2020-tól alapképzésre, osztatlan
képzésre – a törvényben foglalt egyéb feltételek mellett – az a jelentkező vehető fel, aki legalább B2
szintű, általános nyelvi, komplex nyelvvizsgával vagy azzal egyenértékű okirattal rendelkezik /ez nagyjából a 60 százaléknál jobb emelt szintű érettségit jelenti/.  Mindezek mellett a középiskolákban az érettségi
idejére biztosítani kell az első idegen nyelv legalább B1 szintű elsajátítását. A középiskolákban második
idegen nyelvként szabad választás szerint oktathatók a különböző idegen nyelvek. Szóval, ezt azóta tudjuk és évekig nem történt semmi. A Nyelvtudásért Egyesület amúgy már tavaly márciusban többnapos konferenciát szentelt a kérdésnek, sőt a kezdeményezésükre az idén ősszel országos felmérés indul az iskolai nyelvoktatás bajainak feltérképezésére.

Diákok

A részbűnbakok megnevezése persze egyfolytában zajlik. Mondják, a diákok kevéssé motiváltak, s a tanáraik sem tudják velük megszerettetni a nyelvtanulást. A kérdés azonban - saját, középiskolások körében szerzett tapasztalataim szerint - nem ilyen egyértelmű: a tanulók többsége ugyanis érzi, tudja, elméletben legalábbis, hogy idegen nyelvet tudni hasznos, kell a mindennapi életben, a jobb munka megszerzéséhez stb. A baj inkább az talán, hogy mire a diák eljut a nyelvtudás hasznosságának felismeréséhez, hogy nem kellene vállvonással lesöpörni a szülői intelmet, miszerint "ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy", addigra már az iskolai tapasztalatok győznek. Az angol, német, francia egy lesz a tantárgyak közül, ahol házi feladat van, feleltetés, dolgozat és pont úgy meg lehet bukni belőle, mint matekból, fizikából vagy történelemből. És ehhez igazodik a tipikus diákattitűd is: megúszni, puskázni, ahol lehet, javító dolgozatot írni, hogy meglegyen a kettes. Pedig az idegen nyelv az én szememben félig-meddig "készségtárgy, mint az ének vagy a testnevelés, nem ismerethalmaz, illetve csak kis részben az. Inkább hasonlít a jogosítvány megszerzéséhez: ott is kell tanulni, a KRESZ-re a legtöbb ember mégsem klasszikus tananyagként tekint. Ha pedig kvázi készségtárgy, akkor talán előhozakodhatok saját példámmal kisiskolás koromból: 7 éves koromtól kezdve versenyszerűen sportoltam, szerettem csinálni, kezdetben csak úgy, később mániásan, de az iskolai testnevelést nem. Mert nem voltam jó a zsámolyugrásból, négyest is alig kaptam rá, rúdra mászni pedig egyáltalán nem tudtam, pedig másrészt 10 évesen korosztályos országos bajnok lettem gyors- és hátúszásban. Ha nem kezdtem volna el idejekorán sportolni, az iskolai testnevelés aligha szerettette volna meg velem a mozgást.

Tanárok

 Gyakran hallani az okok között azt is, hogy a nyelvtanárok sem elég motiváltak, illetve elavult módszerek szerint tanítanak. Tény: a pedagóguspálya elöregedett, ráadásul nagyon erősen "koptat", ezért nyilván sok a pályán az ötvenes éveik felé járó, a több évtizednyi iskolai munkától kiégett, már csak a nyugdíj felé kacsingató nyelvtanár. Már aki megmaradt, mert egy angol- vagy némettanárnak nyilván jobb az esélye a szakmaváltásra, mint mondjuk egy hasonló problémával küszködő magyaros kollégának. A tanárok kiégése, érdektelenné válásának oka, meggyőződésem,  nem a személyiségükben keresendő, mint ahogy annak sem, miért jelentkeznek oly kevesen a minősítési eljárásokra. Megoldás kell, rendszerszintű, matekosokra, törisekre, mindenkire egyaránt. 

És még valami az elavult metodikáról. Ha szigorúan a szakmódszertant nézzük, azért olyan rohamléptekkel nem megy előre a világ: a múlt héten önszorgalomból elvégeztem egy szinten tartó-frissítő-alapozó online kurzust a London Teacher Training College fejlesztésében. Tanultam új dolgokat, hasznosakat, jó, gyakorlatias ötleteket, de azt láttam, az angol tanítás világában semmi forradalmi nem történt azóta, hogy 1986-ban kiléptem az egyetemről. Oké, az IKT, a technika más, de én személy szerint rettentően utálom, ha a 21. századi tanár cimke definíciója kimerül abban, hogy okostelefont, táblagépet használunk, ha az egyszerű választásos teszteket nem papíron, hanem az egyébként szellemes és ügyes Kahoottal vagy Redmentával oldjuk meg. Meglehetősen leegyszerűsített kép lenne azt gondolni, mint erre egyébként Nádori Gergely egy blogbejegyzésében nemrég rámutatott, hogy a padokban sok kis digitális bennszülött ül, velük szemben pedig ott áll egy digitális analfabéta. Szerintem egy pedagógus nem az órai áramfogyasztástól válik, illetve attól még nem válik innovatívvá, más szóval lehet táblafilccel, papírral is újszerű, kreatív dolgokat csinálni az órán. Ez sok idő, sok gondolkodás, de, mint egy volt kollégám mondta: "Gondolkodni ér." 

 Tankönyvek

Elavultak a tananyagok, mondják néhányan. Szerény véleményem szerint meg nem, vagyis jellemzően nem. Nem mondom, hogy nem találkoztam még iskolai oktatásban használt, de megítélésem szerint silány minőségű tananyagcsomagokkal, de - angolban legalábbis - az iskolai piacot a nagynevű nemzetközi kiadók termékei uralják. Ezek pedig, bár időnként messze vannak a tökéletestől, gyengének azért nem nevezhetők. És elavultnak sem, még ha nem is a legfrissebb kiadásúak. /Itt most nem jönnék elő sokadszorra azzal, hogy milyen ellenszenvesen profitvadász megoldásnak tartom azt, hogy 3-4 évente új, a régi kiadással nem nagyon kombinálható változatok jelennek meg, ahelyett, hogy ezeket  - pénzért, de méltányos áron - folyamatosan, akár digitálisan frissítenék/.

Zárszó helyett

Szerintem az iskolai nyelvoktatással pont az a baj, mint az iskola egészével: nem teremt kapcsolatot a valósággal, a tanultak alkalmazhatóságával ott sem, ahol ez a kapcsolat közvetlen. És anélkül, hogy most bele kéne menni a PISA kontra TIMSS, lexikális tudás kontra kompetenciafejlesztés, tantárgyi kontra projektalapú oktatás típusú vitákba, egy biztos: a nyelvoktatásnál ordít, ha a tudás akadémikus és nem lehet köznapi hasznosságra, "aprópénzre váltani". Más tantárgyaknál ez talán kevésbé vagy nem rögtön jelentkezik, mondjuk rosszalló fejcsóválással meg lehet úszni olyan "elszólást", ha valaki mondjuk Mátyás királyt Széchenyi István kortársának tartja. Meg hát nyilván mindegyikünk tapasztalt már olyasmit, hogy érettségizetteknek gondja támad kiszámolni, mennyi az egész, ha mondjuk a 19 százalék 205, vagy azzal, hogy ha az időjárás-jelentésben "leszálló légmozgásról" hallanak, akkor nem tudják, vigyenek-e esernyőt magukkal...

A nyelvórán elsajátított dolgok akkor működnek, ha tudom alkalmazni. Megint csak az autóvezetést hozom példának: ha nem tudsz/mersz beülni a kocsiba és elmenni a szomszéd kerületbe, nem tudsz vezetni, vagyis csak elméletileg, hiába van jogosítványod. Angolul nem akkor kezdek tudni, ha négyesre megoldom a nyelvtani tesztet a 1st conditionalből, akár Kahooton, akár nem, hanem ha külföldön el tudom mondani, hogy "Egy Big Mac menüt kérek kólával" és megértem, ha az eladó visszakérdez: "Itt lesz fogyasztva?" esetleg "Adhatom nagyobb krumplival?" És ehhez legfőképp az kell, hogy a diák a kezdetektől tudjon, merjen, akarjon beszélni, még ha nyökögve, még ha hibásan is. Ha megértenek és megérted, jó, ha nem, nem tudsz /eléggé/. A friss jogsival vezessük a kocsit, fokozatosan, egyre messzebbre, ha egyszer-egyszer lefulladunk a lámpánál, nem olyan nagy baj. Ha "benézzük a macisajtot", az igen - akkor nem tudunk vezetni. Zárójelben: mivel az egyes nemzetek idegennyelvtudását rendszerint önbevallásosan mérik, lehet, hogy a magyarok néhány országot akár meg is előznének, ha meg mernének szólalni, illetve a válaszadók tudnák, hogy mit tudnak, pedig lehet, hogy ők is "lefulladnak" időnként, csak ezt a helyén kezelik.

Ennek eléréséhez viszont talán némiképp ki kellene emelni a nyelvoktatást a hagyományos tantárgyak köréből és eltolni a készségfejlesztés irányába, szerepjátékokkal, bohóckodással, szimulált helyzetek alkalmazásával /ahogy ezt a nagy nyelvvizsgaközpontok is egyre inkább teszik a vizsgákon/, nem hagyományos számonkérési-értékelési formák, ikszelős-nyomkodós tesztekkel, táblagéppel vagy anélkül. Maradjon az osztályozás, ha muszáj, bár én az értékelésnél általában is jobban szeretem a százalékolást, mert érzékenyebb, plasztikusabb. El tudom képzelni - mit elképzelni, támogatni tudnám - azt is, hogy általános iskolában, sőt a középiskola elején, a 9-10 évfolyamban idegen nyelvből csak a háromfokozatú, kiválóan megfelelt - megfelelt - nem felelt meg skála mentén értékeljünk, még ha lennének azért év közbeni, hagyományos ellenőrzések is. A százalékolás erre is jó lenne amúgy: ha például azt ellenőrzöm egy röpdolgozatban, hogy a diákok tudják-e az angol igék 3 alakját, akkor feltolhatom akár 75 százalék fölé a megfelelés szintjét, viszont egy problémamegoldó szituációs feladatnál lehet akár 40 százalék körül is a küszöb. Ilyen megoldásokkal bátorítanánk a nyelv használatát, hangsúlyoznánk a megszólalások, az alkalmazás fontosságát. 

Így viszont alighanem megváltozna a teljes módszertan, hiszen még alapvetőbb lenne az órán passzív diákok bevonása, holott osztott csoportok ide vagy oda, a páros vagy csoportmunka hatékonyságnövelése-ellenőrzése 14-15 diákkal is nagyon nehéz feladat. /De kár, hogy a régi nyelvi laborok kikoptak, ezek 2.0 változatával kiválóan kézben lehetne tartani az egyéni és pármunkát az órákon/ Viszont legalább ösztönözné a diákok részvételét a csoportmunkában, projektekben, és - ha már 21. század meg IKT - a csoportmunkáról okostelefonnal hangfájlok készülnének, és ezeket a tanár utólag ellenőrizhetné és kijavíthatná.....

Érteni vélem az ellenérveket: oktatásirányítói, pedagógusi oldalról: nehéz, kivihetetlen, fenekestül felforgatja, sokszorosára növeli a tanárok felkészülési idejét stb, stb. Igaz. De mondta valaki, hogy tanítani könnyű...?. 

Egy röpke válogatás az elmúlt hét oktatáspolitikai történéseiből.

- Van, ugyebár a "Tajgetosz-törvény".

 - Aztán megint megnyilatkozott magyar oktatásügy egyik sírásója.

...és, mit ád Isten, nem csak úgy, bele a levegőbe.

 - Végül pedig egy kis háttér.

Van azért jó hír is: az ingyenes nyelvvizsga terve.

Beköszöntött a tavaszi szünet, a tanulók szétszéledtek. Vége az iskolának egy időre.

Az elmúlt hetek hírei között volt viszont néhány, ami arra utal, az iskolának - legalábbis Magyarországon, legalábbis az eddig ismert formákban - a belátható jövőben tényleg vége lehet.

Mert fogynak a diákok, amit részben már pár hónapja tudhatunk, részben viszont az elmúlt hetekben derült ki.

És akkor még mellétehetjük ezt az ábrát is, Radó Péter szíves közlése nyomán:

És tovább. Lassan, vagyis nem is annyira lassan eltűnnek  a pedagógusok is /lesznek helyettük - már megint - képesítés nélküliek/, sőt, ha az oktatáspolitika ilyen terveket dédelget - és most nem a CEU-ra gondolok -, akkor az iskolák száma is megfogyatkozik majd. Tetszés szerint szűkíthető lesz a gimnáziumba járók, a szakgimnáziumban esetleg érettségit szerzők száma, a kvótákkal erőből lehet mielőbb a "munka világába" kényszeríteni a tizenéveseket, lehet diszkriminálni vagy kivételes helyzetbe hozni fenntartókat, szakmákat, szakmacsoportokat, bezáratni "nem hatékony" iskolákat /legfeljebb kevesebb pianínóra lesz szükség/, aztán át lehet majd vezényelni tanárokat és végső soron megszüntetni a szabad középiskola-választást.

Klassz lesz.

Szerintem érdemes megnézni.