A tankönyvek alkonya - ezzel a címmel jelent meg bejegyzés a komposzt.wordpress.com blogon. Igazi forradalmi programbeszéd, kiáltvány - még ha számomra kicsit zavaróan kerülve is a konkrét példákat. De hisz kiáltvány.  A megállapításainak többségével alapvetően egyet is tudok érteni - sok mindennel pedig nem -, de ez mindegy is, némi példa, érv itt-ott elfért volna.. A szerző nagyjából azt fejtegeti, a "tudáskonzerveknek" - értsd: tankönyveknek, munkafüzeteknek - egyszer s mindenkorra lejárt az idejük még akkor is, ha ezeket ma már digitális kiegészítőkkel látják el vagy appokként használják. A bejegyzés szerint nagyjából mindent újra kéne gondolni: tantárgyakat, témaköröket, tanulási, fejlesztési célokat és ezek technikai megoldásait, mégpedig azért, mert "a tanulóknak ma már nem tartalomfogyasztóknak kell lenniük, hanem a tudáselemek értelmezőinek és alkotóinak."

Legyen. Bevallom, azért kicsit zavarban vagyok most. Nem tudom, szarul kell-e éreznem magam, konzervatív őskövületnek azért, mert nem látom a haladás közellenségét a tankönyvekben? Mert úgy gondolom, a rossz tankönyv nem ok, hanem következmény? Szégyelljem, hogy bár nagyjából egyet tudok érteni a fenti megállapításokkal, mégis úgy gondolom, nem úgy általában a tankönyvekkel van baj, hanem - minden, az elmúlt években, évtizedekben lezajlott korszerűsítési törekvés ellenére - a tankönyvfogalom és a tankönyvszerep bántóan jéggé dermedt változatlanságával?

Vajon min múlik, hogy a sokadik "gondoljunk mindent újra"-felhívás alapvetően nyilván ugyanannyira lesz sikeres, illetve sikertelen, mint a korábbiak? Mert meggyőződésem szerint ma is többségben vannak, mégpedig jelentős többségben - tanügyirányítók, oktatási szakértők, pedagógusok, diákok -, akik nem nagyon tudják elképzelni a tankönyvmentes iskolát, még ha a papírt táblagépek helyettesítik is. De valójában ki és miért ragaszkodik a hagyományos értelemben vett tankönyvekhez, "tudáskonzervekhez" előre gyártott ismeretcsomagokhoz?

Először is ragaszkodik hozzá a "felsőbbség", nagyjából minden oktatásügyi fő- és mellékszereplő, aki a tanár és diák folyamatos és rendszeres interakcióján túl szeretné tudni, szabályozni, mérni, mi folyik tanítás címszó alatt. Általános és középiskolásoknál a szülő, munkaközösség-vezető, igazgató, főhatóság. A felnőttoktatásban -képzésben a megrendelő, a cég, vállalkozás, aki fizeti a kurzust. Kell mindehhez tankönyv? Szerintem nem feltétlenül, de úgy nyilván sokkal egyszerűbb az életük, ha megkérdezhetik: "Hányadik oldalnál is tartasz?" Ehhez kapcsolódóan pedig persze, hogy ragaszkodik hozzá a tankönyvipar megannyi képviselője, akik minden három-négy évben korszerűsített formában újra megpróbálhatják eladni a korábbi kiadásokkal nem, vagy alig kompatibilis, ám mégiscsak "kétdimenziós" - az első oldaltól a százhuszadikig feldolgozható, feldolgozandó - könyveket, segédleteket, munkafüzeteket.

De ragaszkodik a tankönyvekhez a tanárok többsége is. "Kifelé", mióta divat /is/ lett a gamifikáció, IKT, kicsit kevésbé, és szégyenlősebben, de mégiscsak. Mert nekik is ez az egyszerűbb, illetve sok esetben csak ez a járható út. Számoljunk: ha egy közoktatásban dolgozó pedagógus heti 22 órában tanít, emellett szintén kötelezően adminisztrál, javít, ügyel, helyettesít, mit tudom én, mit csinál, viszont ideális esetben LEGALÁBB ANNYIT készül egy órára, mint amennyi a tanóra időtartama, akkor nagyjából legkevesebb heti 50-55 óra lesz a munkaideje. És hol fog tudni időt-energiát megtakarítani, na, hol? Ahol tud. A felkészülésen. Óra előtt megnézi, mi a könyvben a következő lecke - amit számtalanszor tanított már ugyanúgy -  és kész. Az oktatásügy állami szolgáltatói pedig  - ahelyett, hogy csökkentenék a felesleges munkaterhet - az általuk kidolgozott-elfogadott könyvekhez segítségképp tanmenetjavaslatokat is gyártanak. Előre gyártott cimke a konzervhez. Használati utasítás, több változatban: hogyan melegítsd főzőlapon, sütőben, mikróban.

Jön a bölcsesség: az iskola azért végső soron a tanulóknak, a tanulókért van. Ha ők utálják a könyveket, tényleg ne legyenek. /Mármint tankönyvek/ De utálják-e teljesen és egyértelműen magát a műfajt? Fogadjuk el általános igazságként, amit a fent idézett blogbejegyzés mond: "A 'tankönyv' kulcsszóhoz a képadatbázisban az 'unalom' szó gyakori kapcsolat."? Nem tudom, az általános és középiskolásokkal kevés a tapasztalatom, gyanítom, ők tényleg inkább vevők a hagyományostól eltérő óravezetésre, /ma még/ szokatlannak számító megoldásokra. A felsőoktatásban pedig saját oktatói tapasztalataim nyomán azért nem tudom mindezt megítélni, mert talán ott a legkevésbé domináns a tankönyvközpontúság.

A nem iskolarendszerű tanulásban részt vevő felnőttek esetében viszont - legyen szó tanfolyamról, tréningről, továbbképzésről, csoportos vagy egyéni /ön/képzésről - első kézből származó információim alapján mindez csak sok-sok lábjegyzettel igaz. Márpedig ez is szempont, ők is tényezők, és nem csak azért, mert az oktatásban sem csak "a húszéveseké a világ", sőt, ha tényleg korszerűnek gondoljuk magunkat, tudjuk: nagyon nem és egyre kevésbé csak az övék. Meglátásom szerint e körben csínján kell bánni az innovációkkal, ha túltoljuk, a tanulók egy jelentős része elbizonytalanodik, "otthontalanná" válik a kurzuson. És nem csak amiatt, amiről korábbi bejegyzéseimben többször írtam, hogy tudniillik a felnőtt diákoknál a csoportos tanulás fogalmához hozzákapcsolódik a saját emléke, a hagyományos iskolakép, aminek éppúgy része a tesztírás, a házi feladat, mint a tankönyv jelenléte. Mert ez biztonságot ad /"tudom, hogy tanulok"/, továbbá, ha lemaradna - vagy azért, mert mondjuk ilyen-olyan családi és munkahelyi elfoglaltságok miatt  kénytelen órákat kihagyni, vagy amiatt, hogy kevesebb ideje van egyénileg tanulni -, a könyv sorvezető a felzárkózáshoz, legalábbis annak a reményéhez. Nekem van olyan felnőtt diákom, aki ugyan munkahelyi okokból több heti órát kihagyott, de amikor újra felbukkant, jogos büszkeséggel mondta, hogy igyekezett magától továbbmenni az anyaggal a könyvben. Ez jó szerintem. Mert ki tudja, lehet, hogy ugyanő lemorzsolódott volna, ha nincs e "tudáskonzerv" nyújtotta kapaszkodó.

Ráadásul kialakult világlátású, beidegződött szokásokkal rendelkező embereknél korlátokba ütköznék, ha az információszerzést és -válogatást, a felfedezést tenném a fókuszba. Tudáselemeket értelmezni és alkotni persze itt is lehet, de ha egy harminc-negyvenéves diák amúgy rabja az összeesküvés-elméleteknek, mire megyek vele, ha felhívom a figyelmét, akár indirekt módon is, a megfelelő forráskritikára? Kiszeret a konteókból? Aligha...előbb "szeret ki" belőlem vagy az óráimból, esetleg magából a tárgyból....

Szerintem ne vessük el a tankönyv műfaját. Elfogadom, dobjuk ki a piacon lévő tankönyvek döntő többségét, de  találjunk ki másfajtákat /is/, helyettük, mellettük. Felnőtteket oktató angoltanárként viszonylag - mit viszonylag? abszolút - nagy szabadságot élvezek abban, mit hogyan és mivel oldok meg, magyarázok, ráadásul a könyv- és tananyagkínálat angolban nehezen áttekinthetően bőséges, mégis csak elvétve bukkanok olyanokra, amilyeneket szeretnék. Vagyis ahol a leckék modulárisak, felcserélhetők, a témakörök korlátlanul kiterjeszthetők, bővíthetők, elviselik a projektközpontú feldolgozást. Én azért - angol üzleti nyelvből például -  ismerek az ízlésemhez közel álló könyvet-könyvsorozatot.  De sok ilyet szeretnék: hogy ne okozzon nehézséget az olimpia idején a 4. lecke után a 10. leckét venni, ha az utóbbi például a sport és üzlet témakörével foglalkozik. Vagy lehessen az utolsó fejezetben lévő, a számítógépes játékokról szóló olvasmánnyal-hanganyaggal - és hozzátartozó külön szövegekkel, videókkal  - dolgozni mondjuk egy héttel a Pokémon Go megjelenését követően, nem törődve azzal, hogy az előző blokk mivel is foglalkozott.  Ez nem nagy újítás, inkább evidencia, mint innováció, de a mai tankönyvek ezt a közelítést sem támogatják.

Ha újra akarunk gondolni mindent és elvetni a konzerveket, reform helyett forradalmat, tegyük meg. Én benne vagyok, csak hát én egy nagyvárosi középosztálybeli tanárember vagyok, aki még fantáziatlan is, mert nehezen tudja elképzelni, hogyan működne a tankönyvmentesség azokban a falusi kisiskolákban, ahol még a megfelelő sávszélesség is hiánycikknek számít. Divat is, jó is a kézműves sajt, joghurt, a garantáltan /?/ vegyszermentes zöldség, meg a "boldog csirke", de a többség mégsem ezen él. Főzzünk magunk, sőt neveljünk fűszernövényt az ablakban, de talán egy darabig hasznosabb lenne, ha a csirkéket nem mi keltetnénk ki a gardróbban a bazsalikomos raguhoz. Mert lehet, hogy akkor - egy jó ideig legalábbis -  még annál is kevesebben laknak jól, mint ma.

Azt hiszem, némi finomításra, egyértelműsítésre van szükség az előző posztommal kapcsolatban. Merthogy sokan félreértették a szándékaimat. "Te tiszta idióta vagy, reklámozod ezt a baromságot?" - kérdezték így vagy még ígyebbül amiatt, hogy felhívtam a figyelmet a Pokémon Góra, illetve a benne rejlő potenciális oktatási lehetőségekre. Valójában ugyanis ezt akartam, és legkevésbé sem kedvet csinálni ahhoz, hogy emberek csapot-papot hátrahagyva ön- és közveszélyes módon feledkezzenek bele a játékba.

Elismerem, a fenti képeket elnézve pedig még inkább elhiszem, hogy a Pokémon Go egy f@szság. De két dolog biztos: jól kitalált, profi dolog egyfelől, másfelől pedig - van. Tehát tök fölösleges azon lamentálni, milyen jó lenne, ha nem lenne, viszont, ha már van, és ennyire sikeres, érdemes megnézni, mit lehet kihoznia belőle az oktatásnak.

Vagy egy amerikai újságcikk Prievara Tibor magyar véleményével az oktatásban ma tomboló játékosítás /gamification/ és élményközpontúság /learner experience - LX/ túltengésének veszélyeiről. Tudom, ez most kicsit maradinak hangzik, pedig eszemben sincs azok mellé az IKT-alkalmazások előretörése idején háttérbe vonult, ám - attól tartok - ma is többségben lévő pedagógusok mellé állni, akik ma is úgy gondolják, mint száz éve jószerivel mindenki Magyarországon: a tanulás=szívás. Munka, fáradság, nehézség, a tudás megszerzése érdekében. És akiknek minden újsütetű, nagy dérrel-durral beharangozott csodamódszer csöndes bukása valójában a malmukra hajtja a vizet. Viszont van máris pár példa a Pokémonok osztálytermi meghonosítására, például itt.

Ami a Pokémonból, Minecraft Educationből számomra leginkább eltanulható, az a profi rendszerépítés, sőt rendszerek építése. Mert a Pokémonban nem az a nagy szám, hogy kis izéket lehet befogni, hanem a keretjáték, a játékosok megmozgatása, a szintek, az egyes figurák eltérő tulajdonságai, a gymek, "edzőtermek"és hasonlók. Van ilyen példa is, amit vagy elhiszünk vagy nem, de az biztos, hogy lehet a mintájára képességfejlesztő foglalkozásokat kreálni, kihasználva azt, hogy minden figurának mások a relatív gyengéi, illetve erősségei, és, hogy  fejleszthetők. Ki lehet használni a szinteket a projektalapú oktatásban, lehet belőle vagy vele tantermi foglalkozást gyártani, lehet "sétálós" - pl. várostörténeti feladatokat belerakni, a gymek pedig a számonkérés terei lehetnek. Szerintem érdemes próbálkozni.

A Pokémon Go berobbanása - jelenleg napi átlagban 21 millió letöltés - megihlette az oktatással foglalkozókat. Szívemből szól az írás: napok óta hasonlók motoszkálnak bennem is, privát jövendőmondóként azt látom, simán leverheti a talán picit máris megkésett Minecraftot.  Amúgy meg mától itt is van.

Azért persze tévedhetek is.

Állatorvosi ló - ez a közbeszélők, közírók egyik kedvenc közhelye annak a jelenségnek a leírására, amikor egyetlen történetben - újabb közhely: "mint cseppben a tenger" - megtalálható minden, tágabb értelemben vett hiba, válságjel, diszfunkció, stb., ami egy szisztéma gyengeségeit mutatja. Pont ilyennek látom a magyar munkaerőpiac, szakoktatás és -képzés szempontjából ezt a ma reggel megjelent hírt.

A történet röviden annyi, hogy a szügyi ipari park egyik nemzetközi vállalatához "az év első felében megnövekedett rendelésállomány miatt" külföldről, például Mexikóból kellett varrónőket hozatni, pontosabban három hónapra átvezényelni, mivel - bár amúgy állítólag a térségben 20-25 százalékos a munkanélküliség - itthon nem találtak szakképzett varrónőket. Mielőtt azonban nekilátnék ismerve-ismeretlenül veregetni a kormányzati és kamarai főtisztviselők vállát, mondván, lám, lám, mennyire igazuk van mindazoknak, akik azt mondogatják: a magyarországi szakképzés nem a munkaerőpiacra termel, nem veszi figyelembe a cégek igényeit stb., stb., hadd tegyek néhány megjegyzést.

Merthogy ez a történet nekem nem kerek. A bajom rögtön ott kezdődik, hogy a "cég képviselője" a vállalkozás nevének említése nélkül hajlandó csak nyilatkozni /ezen beszarok mondjuk, meg azon még inkább, hogy az újságíró ezt tudomásul is veszi/, ahelyett, hogy jól megfontolt munkaerő-toborzási érdekből világgá kürtölné, milyen karrierlehetőséget hagy ki, aki nem jelentkezik náluk íziben... Ráadásul lehet, sokaknak nem ez lett volna élete állása. Engem mindenesetre elgondolkodtat az is, hogy a névtelen cég névtelen képviselője azt nem volt hajlandó elárulni, mennyit keresnek a kölcsöndolgozók a magyar szakmunkásátlaghoz képest.

Amúgy gyanítom, bár biztosan nem tudhatom, hogy arról a cégről lehet szó, amelynek egy éve nagy dérrel-durral, nemzetgazdasági miniszteri kivonulással zajlott az üzemcsarnok-avatása. Na, mármost: ha tavaly azért építettek új üzemcsarnokot, mert számítottak a megrendelésnövekedésre, akkor módjuk is lett volna talán bővíteni a humánkapacitásokat, mondjuk beindítani valamilyen speciális betanító képzést a térségben, mint ahogy az ipari parkra - és az abból származó bevételre - nyilván joggal büszke polgármesternek is módjában állt volna, állna a "szép bölcsőde, könyvtár, művelődési ház és focicsapat" fejlesztése mellett a távlati haszon reményében nem csak a cég középvezetőinek étkeztetését megoldani, hanem ilyen-olyan módszerekkel  - például a képzésbe való közvetlen beszállással - elősegíteni a cég munkaerő-ellátását. Önös megfontolásból, hogy az odatelepült vállalkozásnak érdeke legyen a maradás, bővítés évek múltán is. Panaszkodni persze lehet, meg elvárni, hogy csettintésre legyen tucatszám ugrásra készen álló varrónő, de mitől lenne? Hol vannak ma olyan varrodák Magyarországon, amelyek miatt érdemes az iskolarendszerű szakképzésnek intenzíven ráállnia erre a profilra? Vagy vállalja a piacképtelenség kamarai-minisztériumi vádját? Nem értek a kabriótető-varráshoz, azt sem tudom megítélni, mennyire speciális szakmunka, mennyi idő alatt lehet üzembiztosan elsajátítani. Azt sem tudom, hogy egy varrásban amúgy jártas szakmunkást milyen nehéz át- vagy továbbképezni, mennyi idő a speciális gépek kezelésének megtanulása. De ezt a munkát a mexikói, szerb, orosz munkások is megtanulták valahol. Nyilván a cégnél vagy cégeknél: azt ugyanis elég nehezen tudom elképzelni, hogy ezekben az országokban tömegesen képeznének az iskolák erre a szakmára. 

Feltételezem, rövidebb és olcsóbb egy megfelelő, mondjuk textilipari háttérvégzettségű szakmunkásból tetőponyva-készítőt faragni, mint a szakképzettséggel-szakismerettel nem rendelkezőkből. De nálunk most épp a cégek pillanatnyi érdekeinek megfelelő képzés a menő, igaz, a "húzd meg, ereszd meg" évek óta tart: pár éve a piacképesség jegyében átalakították az OKJ-képzéseket, egy csomó végzettség önállóságát  megszüntették, megnövelve a képzési időt és költségeket, pont az alapok szélesítése jegyében. Oké, mondom, bár például a kerékpárszerelő éppen akkor szűnt meg önálló szakma lenni, amikor idehaza elindult a biciklikultúra felvirágzása. Aztán jött az ellencsapás, megint csak a piacképesség jelszava alatt: kulcsszó lett a duális képzés - hogy mindenki lehetőleg munkahelyen, élesben tanulja a szakmát - adott gépeken, adott szakiktól, stb. Mondanám, oké....vagyis nem, nem mondanám, mert nem tudom, hogy mit fog kezdeni magával majd az a dolgozó, aki így tanult, a cége azonban pár év múlva átszervez, korszerűsít vagy épp leépít, kivonul....

Akkor most mi a francot is akarok? Hát, a kettő kombinációját: széles elméleti alapokra épített speciális, folyamatosan korszerűsödő, korszerűsíthető tudást, ahol az utóbbihoz rengeteg vállalati továbbképzési vagy önképzési lehetőség tartozik. A konkrét történetre utalva: hogy ne a képzetlen munkanélküli vagy a profi kabriótető-készítő között lehessen csak választani, hanem olyanok közül is, akit egy rövid kurzuson ki lehet képezni, és ha lecseng a kabriókonjunktúra, akkor egy újabb átképzéssel máshol lehessen foglalkoztatni. Talán lehetne ehhez központi ösztönzést is hozzárendelni, de mindenki leginkább csak beszél a levegőbe, felnőttképzésről, meg a lifelong learning fontosságáról. Mindenki dumál vagy másra mutogat, hatóság, kamara és vállalkozás, de jószerivel senki, azaz alig valaki képez. És ők is csak maguknak, rövid távra, ha egyáltalán, hiszen nulláról indítva biztosan nem éri meg, sem a cégnek, sem annak, aki pár hónapos, ki tudja milyen fizetéssel járó munkaviszonyért cserébe több éves képzést kellene bevállalnia.

Utószóként pedig álljon itt egy másik közelítés: L. Ritók Nóra Munkaerőhiány című írása.

A virtuális és az igazi valóság elemei keveredtek az elmúlt napokban az oktatásügyi fejlemények során.

Volt először is egy tüntetés szombaton,  egy-két, hűvösen is sokat mondó beszéddel, és az én izlésemhez képest kicsit túl sok sértettséggel, enervált performance-szerű elemmel.

Volt aztán hétfőn egy Palkovics László államtitkárral készült, a szokásos ígéretcunamival operáló - "mindenkit meghallgatunk, mindent megfontolunk, mindenkinek igaza lesz" stb. -"kockás inges" interjú a Népszabadságban, meg egy, a Magyar Nemzetben Parragh László MKIK-elnökkel, ami, hát, hogy is mondjam: nem szolgált meglepetésekkel. 

Ja, és elfogadták az oktatási módosító csomagot a parlamentben.

Egy kis vakáció előtti last minute olvasnivaló az Economistból angolul tudóknak.

Bónuszként pedig egy regisztráció után elérhető ábra ugyanonnét, ahol a szerző a PISA-eredményeket veti össze néhány országban az önbevallásra épülő heti munkaterhelés és a fizetés alapján. Spoiler: a finn csoda új megvilágításban...:-)

...itt olvashatók.

Hozzá egy pr-anyag, ahol minden szép és jó:

Ha már a múlt héten olvasásra ajánlottam az oktatásitörvény-tervezetet, nem állom meg, hogy az iskolafenntartás, -üzemeltetés és -irányítás ügyében beidézzem a fejleményeket is. Mert jöttek a kontrák az önkormányzati szervezetektől, bár a TÖOSZ már a parlamenti benyújtás előtt kikelt magából, a héten pedig a budapesti szövetség tiltakozott, ha kicsit visszafogottabban is. Na, jött is rekontra pénteken.

Itt tartunk most. Nagyszerű. Öööö...és a gyerekek?

Ezt nézegettem tegnap. Bár nem közvetlenül és elsősorban távoktatás, de iskola, és talán érdekes is.

Olvasható egyrészt a törvényjavaslat szövege, másrészt a KSH-adatok április végi módosítása a tavalyi évről.

Akkor most ott folytatnám, ahol előző posztomat abbahagytam. Próbáltam benne az általános helyzetképet fölvázolni - tényként kezelve az oktatásirányítás mai elképzeléseit is -, ha nem is olyan pontosan és kritikusan, mint ahogy ezt tette azóta mások mellett Gyarmathy Éva.  A diagnózis tehát adott, a terápia pedig - ami, ha nem is gyógyít meg talán, de mindenképpen több tüneti kezelésnél - a felnőttoktatás és felnőttképzés, ezen belül a nem hagyományos, távoktatásos formák fejlesztése és támogatása.

Sure. 

A felnőttek tehát tudnak tanulni, ha akarnak vagy ha muszáj nekik. De kik és milyen motivációk szerint akarhatnak majd? Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül.

Minden valószínűség szerint jelentősen megnő majd azok száma, akik érettségi nélkül, valamilyen szakismerettel-szakképzettséggel állnak munkába - esetleg anélkül is, kimenekülve az iskolapadból -, majd csalódnak a saját munkaerő-piaci lehetőségeikben, és ismét a tanulást választják/választanák. Nekik a gimnáziumok esti, levelező, illetve leginkább talán távoktatási tagozatai nyújthatnak megoldást, ehhez viszont vélhetően a jelenlegi kapacitások bővítésére, ezen iskolaforma  - közvetlen állami - támogatására lesz majd szükség, illetve olyan szabályozókra, hogy a magánszféra is lehetőséget lásson a felnőttgimik létrehozásában.

Lesznek aztán olyan érettségizett felnőttek - nyilván a jelenleginél sokkal nagyobb számban -, akik nem felsőoktatás-képesek, illetve a sikeres egyetemi-főiskolai jelentkezéshez a munka mellett kell rátanulniuk, például azért, hogy - mint már ma is - emelt szintű érettségit szerezzenek vagy 2020 után nyelvvizsgázzanak. Nekik szintén a már említett gimnáziumi tagozatok jelenthetnek megoldást, rugalmas konstrukcióban, akár azt lehetővé téve, hogy a beíratkozott diák csak egy-két tantárgyat hallgasson újra. Ezt az igényt kielégethetik persze piaci alapon működő intézmények, tanfolyamok is, a potenciális hallgatók anyagi-családi helyzete azonban csak egy részüknél teszi majd lehetővé a magántanulást, az elfoglaltságuk miatt leginkább távoktatási vagy vegyes formában.

És ott van és méginkább lesz a legnagyobb tömeg: azok, akik lépést akarnak tartani a munkaerő-piaci elvárásokkal, pályakorrekción, váltáson gondolkodnak, esetleg hipp-hopp megszűnik a munkaadójuk, munkakörük vagy szakmájuk. Vagy csak besokallnak vagy úgy látják, más területen jobbak a lehetőségek. Számukra milyen megoldás kínálkozik? Vannak vállalati tréningek, továbbképzések, lesznek is, de vajon milyen mértékig hajlandó egy cég finanszírozni a dolgozók lépéstartását? Léteznek vállalati nyelvtanfolyamok itt-ott, és talán - jó esetben -  egy új gép üzembe állításához, új technológia bevezetéséhez is hozzáillesztenek egy továbbképzést /rossz esetben ezt is megfizettetik a dolgozókkal, illetve keresnek más, a technológiához esetleg jobban értő alkalmazottat/. 

Amúgy marad az önfinanszírozott önképzés, időhiánnyal küszködve, munka mellett. Ez pedig - ismerjük el - nem tesz túl jót a motivációnak. Az egyik nyilvánvaló lehetőség az online kurzus, a MOOC - leginkább az angolul tudóknak, mert a magyar nyelvű tanfolyami kínálat jelenleg még elég szegényes -, ráadásul a terjedő gyakorlat szerint a MOOC-ok is mindinkább fizetőssé válnak, ha másképp nem, azáltal, hogy a bizonyítványért fizetni kell. A motiváció pedig itt is kulcskérdés, nem véletlen, hogy az online kurzusoknál átlagosan bőven 70 százalék fölött van a lemorzsolódók aránya. A másik lehetőség az OKJ, amit viszont néhány éve reformáltak meg összeolvasztva egy sor, addig önálló szakmát és megnövelve ezáltal a képzési időt /és a költségeket/. 

Ahogy az előző posztban már emlegettem, a felnőttoktatás és -képzés iránti igény növekedése alighanem tény, mint ahogy az is, hogy nagyon nagy szükség lesz/lenne a felnőttpedagógia módszertani megújítására, a személyre szabott és elektronikus-e-learning megoldások fejlesztésére. A kérdés csak az, mibűl?

És most itt átadom magam az ábrándozásnak, kicsit a feltétel nélküli alapjövedelem híveinek ösvényén elindulva. Ráadásul, amire gondolok, nem is példa nélküli: skandináv országokban már kitaláltak valami hasonlót. Egy olyan finanszírozási megoldásról álmodom, amikor minden felnőtté váló magyar állampolgár kap egy pénzkeretet egy központilag nyilvántartott számlán. Legyen ez az összeg mondjuk a legmagasabb magyar költségtérítéses felsőoktatási képzés teljes ciklusköltségének 130 százaléka. A nagykorú állampolgárok ezzel gazdálkodhatnának - a pénzt csak oktatásra-képzésre fordíthatnák, készpénzben nem vehetnék fel - és eldönthetnék, mire költik e keretet: drága önköltséges egyetemi képzésre fordítják, vállalva azt, hogy utána állami pénzből csak kisebb továbbképzésekre fogja futni, esetleg az olcsóbb szakképzést választják, azzal kalkulálva - vagyis spórolva arra -, hogy később még új szakmát-szakmákat tanulhassanak. A tanulók így klasszikus megrendelői, vásárlói helyzetbe kerülhetnének, őket független tesztelők, tanácsadók segíthetnék, a piacon pedig versenyeznének a képzők, akik bizonyos "komolysági garanciával", mondjuk minősítés után válnának választhatóvá.

Túl szép? Lehet, de a vicc az, hogy egy ilyen konstrukció meggyőződésem szerint az államnak hosszabb távon - mondom: hosszabb távon -  busásan behozhatná az árát.