A tankönyvek alkonya - ezzel a címmel jelent meg bejegyzés a komposzt.wordpress.com blogon. Igazi forradalmi programbeszéd, kiáltvány - még ha számomra kicsit zavaróan kerülve is a konkrét példákat. De hisz kiáltvány. A megállapításainak többségével alapvetően egyet is tudok érteni - sok mindennel pedig nem -, de ez mindegy is, némi példa, érv itt-ott elfért volna.. A szerző nagyjából azt fejtegeti, a "tudáskonzerveknek" - értsd: tankönyveknek, munkafüzeteknek - egyszer s mindenkorra lejárt az idejük még akkor is, ha ezeket ma már digitális kiegészítőkkel látják el vagy appokként használják. A bejegyzés szerint nagyjából mindent újra kéne gondolni: tantárgyakat, témaköröket, tanulási, fejlesztési célokat és ezek technikai megoldásait, mégpedig azért, mert "a tanulóknak ma már nem tartalomfogyasztóknak kell lenniük, hanem a tudáselemek értelmezőinek és alkotóinak."
Legyen. Bevallom, azért kicsit zavarban vagyok most. Nem tudom, szarul kell-e éreznem magam, konzervatív őskövületnek azért, mert nem látom a haladás közellenségét a tankönyvekben? Mert úgy gondolom, a rossz tankönyv nem ok, hanem következmény? Szégyelljem, hogy bár nagyjából egyet tudok érteni a fenti megállapításokkal, mégis úgy gondolom, nem úgy általában a tankönyvekkel van baj, hanem - minden, az elmúlt években, évtizedekben lezajlott korszerűsítési törekvés ellenére - a tankönyvfogalom és a tankönyvszerep bántóan jéggé dermedt változatlanságával?
Vajon min múlik, hogy a sokadik "gondoljunk mindent újra"-felhívás alapvetően nyilván ugyanannyira lesz sikeres, illetve sikertelen, mint a korábbiak? Mert meggyőződésem szerint ma is többségben vannak, mégpedig jelentős többségben - tanügyirányítók, oktatási szakértők, pedagógusok, diákok -, akik nem nagyon tudják elképzelni a tankönyvmentes iskolát, még ha a papírt táblagépek helyettesítik is. De valójában ki és miért ragaszkodik a hagyományos értelemben vett tankönyvekhez, "tudáskonzervekhez" előre gyártott ismeretcsomagokhoz?
Először is ragaszkodik hozzá a "felsőbbség", nagyjából minden oktatásügyi fő- és mellékszereplő, aki a tanár és diák folyamatos és rendszeres interakcióján túl szeretné tudni, szabályozni, mérni, mi folyik tanítás címszó alatt. Általános és középiskolásoknál a szülő, munkaközösség-vezető, igazgató, főhatóság. A felnőttoktatásban -képzésben a megrendelő, a cég, vállalkozás, aki fizeti a kurzust. Kell mindehhez tankönyv? Szerintem nem feltétlenül, de úgy nyilván sokkal egyszerűbb az életük, ha megkérdezhetik: "Hányadik oldalnál is tartasz?" Ehhez kapcsolódóan pedig persze, hogy ragaszkodik hozzá a tankönyvipar megannyi képviselője, akik minden három-négy évben korszerűsített formában újra megpróbálhatják eladni a korábbi kiadásokkal nem, vagy alig kompatibilis, ám mégiscsak "kétdimenziós" - az első oldaltól a százhuszadikig feldolgozható, feldolgozandó - könyveket, segédleteket, munkafüzeteket.
De ragaszkodik a tankönyvekhez a tanárok többsége is. "Kifelé", mióta divat /is/ lett a gamifikáció, IKT, kicsit kevésbé, és szégyenlősebben, de mégiscsak. Mert nekik is ez az egyszerűbb, illetve sok esetben csak ez a járható út. Számoljunk: ha egy közoktatásban dolgozó pedagógus heti 22 órában tanít, emellett szintén kötelezően adminisztrál, javít, ügyel, helyettesít, mit tudom én, mit csinál, viszont ideális esetben LEGALÁBB ANNYIT készül egy órára, mint amennyi a tanóra időtartama, akkor nagyjából legkevesebb heti 50-55 óra lesz a munkaideje. És hol fog tudni időt-energiát megtakarítani, na, hol? Ahol tud. A felkészülésen. Óra előtt megnézi, mi a könyvben a következő lecke - amit számtalanszor tanított már ugyanúgy - és kész. Az oktatásügy állami szolgáltatói pedig - ahelyett, hogy csökkentenék a felesleges munkaterhet - az általuk kidolgozott-elfogadott könyvekhez segítségképp tanmenetjavaslatokat is gyártanak. Előre gyártott cimke a konzervhez. Használati utasítás, több változatban: hogyan melegítsd főzőlapon, sütőben, mikróban.
Jön a bölcsesség: az iskola azért végső soron a tanulóknak, a tanulókért van. Ha ők utálják a könyveket, tényleg ne legyenek. /Mármint tankönyvek/ De utálják-e teljesen és egyértelműen magát a műfajt? Fogadjuk el általános igazságként, amit a fent idézett blogbejegyzés mond: "A 'tankönyv' kulcsszóhoz a képadatbázisban az 'unalom' szó gyakori kapcsolat."? Nem tudom, az általános és középiskolásokkal kevés a tapasztalatom, gyanítom, ők tényleg inkább vevők a hagyományostól eltérő óravezetésre, /ma még/ szokatlannak számító megoldásokra. A felsőoktatásban pedig saját oktatói tapasztalataim nyomán azért nem tudom mindezt megítélni, mert talán ott a legkevésbé domináns a tankönyvközpontúság.
A nem iskolarendszerű tanulásban részt vevő felnőttek esetében viszont - legyen szó tanfolyamról, tréningről, továbbképzésről, csoportos vagy egyéni /ön/képzésről - első kézből származó információim alapján mindez csak sok-sok lábjegyzettel igaz. Márpedig ez is szempont, ők is tényezők, és nem csak azért, mert az oktatásban sem csak "a húszéveseké a világ", sőt, ha tényleg korszerűnek gondoljuk magunkat, tudjuk: nagyon nem és egyre kevésbé csak az övék. Meglátásom szerint e körben csínján kell bánni az innovációkkal, ha túltoljuk, a tanulók egy jelentős része elbizonytalanodik, "otthontalanná" válik a kurzuson. És nem csak amiatt, amiről korábbi bejegyzéseimben többször írtam, hogy tudniillik a felnőtt diákoknál a csoportos tanulás fogalmához hozzákapcsolódik a saját emléke, a hagyományos iskolakép, aminek éppúgy része a tesztírás, a házi feladat, mint a tankönyv jelenléte. Mert ez biztonságot ad /"tudom, hogy tanulok"/, továbbá, ha lemaradna - vagy azért, mert mondjuk ilyen-olyan családi és munkahelyi elfoglaltságok miatt kénytelen órákat kihagyni, vagy amiatt, hogy kevesebb ideje van egyénileg tanulni -, a könyv sorvezető a felzárkózáshoz, legalábbis annak a reményéhez. Nekem van olyan felnőtt diákom, aki ugyan munkahelyi okokból több heti órát kihagyott, de amikor újra felbukkant, jogos büszkeséggel mondta, hogy igyekezett magától továbbmenni az anyaggal a könyvben. Ez jó szerintem. Mert ki tudja, lehet, hogy ugyanő lemorzsolódott volna, ha nincs e "tudáskonzerv" nyújtotta kapaszkodó.
Ráadásul kialakult világlátású, beidegződött szokásokkal rendelkező embereknél korlátokba ütköznék, ha az információszerzést és -válogatást, a felfedezést tenném a fókuszba. Tudáselemeket értelmezni és alkotni persze itt is lehet, de ha egy harminc-negyvenéves diák amúgy rabja az összeesküvés-elméleteknek, mire megyek vele, ha felhívom a figyelmét, akár indirekt módon is, a megfelelő forráskritikára? Kiszeret a konteókból? Aligha...előbb "szeret ki" belőlem vagy az óráimból, esetleg magából a tárgyból....
Szerintem ne vessük el a tankönyv műfaját. Elfogadom, dobjuk ki a piacon lévő tankönyvek döntő többségét, de találjunk ki másfajtákat /is/, helyettük, mellettük. Felnőtteket oktató angoltanárként viszonylag - mit viszonylag? abszolút - nagy szabadságot élvezek abban, mit hogyan és mivel oldok meg, magyarázok, ráadásul a könyv- és tananyagkínálat angolban nehezen áttekinthetően bőséges, mégis csak elvétve bukkanok olyanokra, amilyeneket szeretnék. Vagyis ahol a leckék modulárisak, felcserélhetők, a témakörök korlátlanul kiterjeszthetők, bővíthetők, elviselik a projektközpontú feldolgozást. Én azért - angol üzleti nyelvből például - ismerek az ízlésemhez közel álló könyvet-könyvsorozatot. De sok ilyet szeretnék: hogy ne okozzon nehézséget az olimpia idején a 4. lecke után a 10. leckét venni, ha az utóbbi például a sport és üzlet témakörével foglalkozik. Vagy lehessen az utolsó fejezetben lévő, a számítógépes játékokról szóló olvasmánnyal-hanganyaggal - és hozzátartozó külön szövegekkel, videókkal - dolgozni mondjuk egy héttel a Pokémon Go megjelenését követően, nem törődve azzal, hogy az előző blokk mivel is foglalkozott. Ez nem nagy újítás, inkább evidencia, mint innováció, de a mai tankönyvek ezt a közelítést sem támogatják.
Ha újra akarunk gondolni mindent és elvetni a konzerveket, reform helyett forradalmat, tegyük meg. Én benne vagyok, csak hát én egy nagyvárosi középosztálybeli tanárember vagyok, aki még fantáziatlan is, mert nehezen tudja elképzelni, hogyan működne a tankönyvmentesség azokban a falusi kisiskolákban, ahol még a megfelelő sávszélesség is hiánycikknek számít. Divat is, jó is a kézműves sajt, joghurt, a garantáltan /?/ vegyszermentes zöldség, meg a "boldog csirke", de a többség mégsem ezen él. Főzzünk magunk, sőt neveljünk fűszernövényt az ablakban, de talán egy darabig hasznosabb lenne, ha a csirkéket nem mi keltetnénk ki a gardróbban a bazsalikomos raguhoz. Mert lehet, hogy akkor - egy jó ideig legalábbis - még annál is kevesebben laknak jól, mint ma.
