Mindenkinek - főként persze a nyelvtanároknak - ajánlanék egy ma, a Magyar Időkben megjelent cikket.  Az írás a "Miért nem tudnak a magyarok idegen nyelveket?"-kérdéskört feszegeti annak kapcsán, hogy 2020-tól egy komplex, középfokú nyelvvizsga megléte alapfeltétele lesz a főiskolai-egyetemi felvételnek. A problémahalmazból ugyanakkor kicsit kedve szerint válogat: felemlegeti - okkal - az elavult szemléletet, idézve például Kálmán László egy tanulmányát: „Sajnos a magyar iskolákban (az idegennyelv- és a magyarórákon is) még mindig az a nyelvszemlélet uralkodik, amelyet az ókori görög és latin grammatikusoktól örököltünk. Ez a szemlélet többek között azon a tudományosan teljesen tarthatatlan elképzelésen alapul, hogy a megnyilatkozásokat szavakból rakjuk össze, miután a szóalakokat alaktanilag szépen megformáltuk, a tő és a toldalékok összerakásával”. Megszólaltatja továbbá Szentiványi-Szeles Beáta angoltanárt, aki személyes tapasztalataimmal is alátámasztható véleménye szerint "a diák nem a célnyelven akar beszélni, hanem magyarul akarja leírni az angolt. A beszélés és a beszéltetés neki nem jelent tanulást. Ha az órán nem írunk a füzetbe, pánikhangulat van, viszont boldogok a nyelvtanteszttől", és nyilatkozik Rozgonyi Zoltán, a Nyelvtudásért Egyesület elnöke, aki egyebek mellett azt mondja: "A tanár segíti, és nem tanítja a tanítványt. Adagolja számára az építőeszközöket".

A cikkből kiderül továbbá, hogy az új szabály bevezetése a döntéshozók oldaláról helyénvaló /Magyar Idők a forrás, ne feledjük/, hiszen a nyelvtudás híján bennragadó diplomák száma tavaly közel 10 ezer volt /tényleg drámai adat/, továbbá, hogy a magyar iskolások nemzetközi összehasonlításban is meglehetősen magas óraszámban tanulnak idegen nyelvet. 

Néhány megjegyzés:

Nem értek egyet az állami tanügyirányítók totális felmentésével, egyrészt, mert továbbra is ragaszkodnak a gimnáziumokban a második idegen nyelv kötelező tanításához, ahelyett, hogy az iskolákra bíznák, hogy a helyi viszonyok alapján eldöntsék, nem jobb-e ezt az időt - két éven keresztül heti három tanóra - inkább az első idegen nyelv elsajátíttatására fordítani. Persze, a gimnáziumok zöme, talán képes így is eljuttatni a diákokat vagy a diákok egy részét a középszintű nyelvtudásig akár úgy is, hogy nincs szükség mellétanulásra, magánórákra, bár ezzel kapcsolatban már vannak kételyeim. Meg amiatt is, van-e értelme belefogni a második nyelvbe ennyi órában, ilyen intenzitással...de jó. Viszont temérdek olyen középiskola van - ismerek ilyeneket én is - ahol ma a diákok 80-90 százaléka számára az érettségi pillanatában reménytelenül messzinek tűnik az emelt szint, illetve a középfokú vizsga, rajtuk talán segíthetne egy ilyen mérlegelési lehetőség.

Másrészt azért, mert a döntéshozóknak láthatólag fogalmuk sincs, mi zajlik az angol-, német- stb. órákon. Ezt persze így nem mondatik ki, de a cikk végkicsengése árulkodó: "Tíz éve nincs adat arról, milyen módszerekkel folyik a nyelvtanítás a közoktatásban. Amíg nincs adatfelvétel, nincs érdemi megoldás sem – mondja Rozgonyi Zoltán. – Ezután lehet csak pontosabb arányokat megállapítani arról, hogy a sikeres nyelvtanulás mennyiben múlik a családi háttéren, a tanáron, a heti óraszámon vagy a csoportbontáson.

A három hónapos felmérés várható költsége 25-27 millió forint. Ha eredményes lesz, megéri." 

Harmadrészt, és legfőképpen pedig azért, mert kimondva-kimondatlanul olyan szemléletet szeretnének látni a nyelvórákon, amit az iskolákban amúgy hivatalosan egyáltalán nem, esetleg csak csekély mértékben támogatnak. Ha ez valakinek eddig nem volt világos, akkor olvassa vissza a silány magyarországi PISA eredményeket relativizáló, a tananyag-elsajátítás szerepét hangsúlyozó hivatalos és félhivatalos megnyilatkozásokat, például ezt. Márpedig, ha az általános és középiskolákban a Nemzeti Alaptanterv szerinti tananyag elsajátítása az elsődleges, erre kondicionáljuk a gyerekeket, akkor nem könnyű átállítani őket. Feltéve egyáltalán, hogy a "központ" igazán és nagyon-nagyon akarja...e szempontból érdemes egy pillantást vetni az emelt szintű, vagyis a középfokú nyelvvizsgával egyenértékű érettségi feladataira.

Személyes tapasztalat: az általam tanított érettségizettek 12 év iskolába járás után is eléggé idegenül mozognak a kiscsoportos vagy páros munka ingoványában, érzékelhető, mennyire szokatlan nekik, pedig ezek a dolgok tényleg nem számítanak ma már pedagógiai innovációnak, nem is beszélve a projektfeladatokról. Ráadásul - használható és tankönyvjegyzékre vétetett - külföldi fejlesztésű tankönyvek sorából lehet választani, ezek között pedig szerintem elenyésző számú- bár van - rossz könyv, az átlag alapján erős négyes osztályzattal értékelném a könyveket. Ezeknél pedig a munkafüzet feladatai közé épülnek be a "nem hagyományos feldolgozást igénylő" tételek. És akkor nem beszéltem arról, hogy mindegyikükhöz van tanári kézikönyv, módszertani útmutatóval...

A tanár elmondja, feladja, számon kéri - ez a legkényelmesebb tanárnak, diáknak egyaránt, és még azzal is lehet érvelni, hogy ez a leghatékonyabb módja a kétségkívül túlméretes anyag átadásának. Ha pedig a gyerek ezt kapja matekból, töriből, magyarból, akkor ezt várja el angolból is...nehezen érti, értheti meg, hogy az angol vagy német más, mint a többi. Szóval a nyelvtudás rendeleti előírása előtt/mellett/helyett van még teendője mindenkinek.

Egy rövid olvasmány a szünidő végére, nem is csak felnőttoktatóknak. Ez pedig egy jó hír, már ha lesz belőle valami.

...akkor Lannert Judit írását mindenképpen érdemes elolvasni. Sőt, aki teheti, olvassa el Facebook-bejegyzésként is, mert a kommentek egy része is érdekes. 

PISA itt, PISA ott, PISA mindenütt. Az elmúlt egy hét során, azt követően, hogy nyilvánosságra kerültek a 2015-ös felmérés eredményei, a fél ország oktatáspolitizált - magyarázott, értelmezett, továbbgondolt, felelősöket keresett vagy éppen felelősséget hárított. 

Mindezek mellett megjelent egy szerény, kétoldalas kis dokumentumocska is, amely - hiába volt az erről beszámoló portál igyekezete, hogy  a képzavar határát súrolóan adjon figyelemfelkeltő címet egy KSH-gyorsjelentésnek - gyakorlatilag visszhangtalan maradt. "Friss adatok: beszakadt a szakgimnáziumba járók száma" - így a cikk, amiben számomra nem is az a meglepő, hogy "beszakadt a szám", hanem a jelentés egy másik mondata: "A középfokú felnőttoktatásban 97,7 ezren tanulnak, közel 34 %-kal többen, mint előző évben."

Ez szerintem egészen döbbenetes adat. Hazugság? Elírás? Vagy valami példátlan történik a magyar középiskolákban? Nagyon szeretolyasmi történikÉs kíváncsian várom, észreveszik-e ezt a kutatók-oktatáspolitikusok, és születnek-e erről is elemzések, szakértői magyarázatok. 

...tervek, elképzelések, ígéretek, hivatásos ünneplők és optimisták. Meglátjuk, mi lesz belőlük. /mármint a tervekből..../

MGYOSZ: Komplex javaslat a szakképzés fejlesztésére - ezt a címet viseli a gyáriparosok szövetségének a múlt héten kiadott sajtóközleménye. A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségét egyébként gittegyletnek, igaz, ellenzékiséggel aligha vádolható gittegyletnek tartom, akik legutóbb ezzel a követeléssel tudtak jelentősebb sajtófigyelmet kiváltani:

 De maradjunk a közleménynél. Így fest betűhíven az MGYOSZ-diagnózis:

" A szakképzéssel foglalkozó intézményi struktúra az optimálisnál elaprózottabb, sok, jellemzőjében heterogén összetételű, alacsony hatékonyságú.

 A végzettséget szerző diákok portfóliója jelentősen eltér a gazdaság valós igényeitől, mind minőségében, mind számszerűségében.

 A szakképzés bemenetét jelentő, az alapképzésből kilépő tanulók alapvető készségei (szövegértés, számolás, önkifejezés,stb.) nem adnak kellő alapot a XXI. század kihívásainak megfelelni képes, a változásokra, átképzésekre, továbbtanulásra nyitott szakemberek képzéséhez.

 Az alapképzésből kilépők a „maradék elv” alapján kerülnek a szakképzésbe, emiatt nagyon magas a lemorzsolódás.

 A szakképzés minőségét maghatározó oktatói kar motiváltsága nem éri el a szükséges és kívánatos szintet.

 A szakmunkás image nagyon alacsony, nincs vonzási képessége a szakmunkának.

 A képzés költsége irreálisan magas a kibocsátás minőségéhez viszonyítva."

És íme, a javasolt terápia:

1. Rendszerszintű, hosszú távú megközelítésre van szükség az elmúlt évtizedek (sokszor az EU támogatási lehetőségekhez és ciklusokhoz illesztett) projekt-megközelítése helyett.

2. A folyamat minden szereplőjének (szülő, diák, vállalat, kormányzat, oktatási intézmények, szakmai szövetségek) rövid- és hosszú távú érdekeit harmonizálni szükséges a stratégiai célok szem előtt tartásával.

 3. Az elaprózott, heterogén intézményrendszer minősítése, racionalizálása

4. Az elméleti és gyakorlati oktatók folyamatos szakmai fejlődésének biztosítása, speciális szakképzési módszertani elemek bevezetése

5. A településszerkezeti adottságok helyett a munkaerőigény területi igényeinek figyelembevétele (ezáltal kikerülhetővé válik a problémák konzerválása)

6. Az alapképzés hiányosságainak megszüntetése, illetve a szükséges felzárkóztatás megvalósítása bármi áron (alapozó év, közismereti óraszám növelése, belső vizsgakövetelmények)

7. A szakmai szövetségek aktivitásának kihasználása a minőségi fejlődés érdekében

8. Pályaorientációs rendszer teljessé tétele és alkalmazásának jogszabályszintű előírása, szülői attitűdök befolyásolása (a stakeholderek bevonásával)

9. Üzemek feletti képzési modell beemelése a duális képzési struktúrába

10. Munkaerő piaci trendjelzések készítése, valamint a követő-figyelő rendszer kiépítése, működtetése

11. Szakmaszerkezeti döntések megalapozottságának erősítése

12. Fair bérpolitika

13. A szakmunka újra pozicionálása, figyelembe véve az érdemtelenül alacsony, elérhető jövedelmeket

 Az első benyomásom az volt, na, megint egy szokásos menedzserfrázis-gyűjtemény, kötelező /?/, de alapvetően semmit nem jelentő közhelyekkel a XXI. századi kihívásokról, stratégiai célok harmonizálásáról...bla-bla-bla... Meg feltűnt, hogy a gyáriparosoknak mintha némi kihívással kellene megküzdeniük, ha a magyar nyelv helyesírásáról van szó, én például biztosan nem két szóba írnám azt, hogy "maradék elv", meg azt, hogy "újra pozicionálás", de nem is vagyok-leszek gyáriparos. Aztán a bicska is kinyílt kicsit a zsebemben ekkora /gigantikus/ szemforgatás láttán: szó esik a szakképzés alacsony presztízséről, a fair bérpolitika szükségességéről, érdemtelenül alacsony jövedelmekről. Csupa olyan problémáról, feszültségről, aminek kialakulásáért legfőképpen maguk a munkaadók felelősek, és leginkább ők tudnának tenni ellene. 

Továbbgondolva a dolgot viszont kicsit megfagyott bennem a vér. Eszembe jutott, hogy az MGYOSZ elnökségének tagja például Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, aki ma élet-halál ura a magyar szakképzés-politikában és elévülhetetlen felelőssége van abban, hogy a szakoktatás ügye ott tart, ahol tart. És felidéződött bennem: a korábbi MGYOSZ-os vendégmunkásigény megfogalmazása után néhány héttel a gazdasági miniszter belengette, hogy megkönnyítenék az Ukrajnából érkező munkavállalók dolgát, továbbá, hogy a mostani fogalmazvány - benne a bérviszonyokra utaló passzusokkal - csak pár nappal előzte meg a minimálbér-emelés kormánytervének bejelentését.

Gyanítom tehát, összjáték van. A "szakma képviselői" kapnak egy útmutatást, utasítást, esetleg egy leiratot "felsőbb helyről", saját közleményként nyilvánosságra hozzák, a kormányzati döntéshozók pedig, meghallgatva "a szakma képviselőinek" véleményét, lépnek. Ez persze nem új dolog, a KDNP például időről-időre vállalja ezt a szerepet, gondoljunk csak a vasárnapi boltzár bevezetésére, de mi van, ha a MGYOSZ-állásfoglalás minden pontját ennyire komolyan kell venni?

Számomra a legrémisztőbb az "elaprózott, heterogén intézményrendszer...racionalizálása", illetve az, hogy a szakképző intézményeknél ne a "településszerkezeti igényeket", hanem a "munkaerőigény területi igényeit" /sic! - Kazinczy, szegény forog a sírjában/ vegyék figyelembe. Amit pedig nem tudok másként értelmezni, mint a 14-15 éves gyerekeket arra kényszeríteni, hogy az iskolába járáshoz napi 20, 30 vagy 50 kilométert utazzanak, ráadásul olyan gyerekeket, akik között magas számban vannak a rossz körülmények között élők, hátrányos helyzetűek, szegények, illetve azok, akiknek alacsony a tanulási motivációjuk és sok köztük a speciális nevelési igényű. Tudom, miről beszélek, tanítottam ilyen diákokat, ráadásul nem csak szakközépiskolásokat, hanem szakgimnazistákat is. Tudom, milyen szubkultúrák alakulnak így ki, tudom, mekkora a veszélye a körükben a lógásnak, kimaradásnak. És azt is, mekkora hányaduk mondta már a 9. évfolyam elején, hogy csak arra várnak, hogy betöltsék a 16. életévüket, és huss...soha többé át nem lépik az iskola kapuját. Így kellene harcolni a lemorzsolódás ellen?

Gratulálok, magyar munkaadók és gyáriparosok!

Akkor folytatnám, ahol a legutóbbi bejegyzésemet abbahagytam, vagyis a felnőttképzéssel kapcsolatos víziómnál. Előrebocsátom, ez nem a klasszikus állami szerepvállaláson, hanem önkormányzati, civil vagy magánkezdeményezéseken alapulna, és nem is feltétlenül a néhai és egykori amerikai elnök, Ronald Reagan szállóigévé vált mondása miatt:

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az ilyen oktatási formák meghonosítása annyira személyre szabottnak és a helyi, egyedi igényekre épülőnek kellene lennie, hogy valóban nehezen tűrné a központosítás uniformisát.

Nézzük először a játszó személyeket, ezen belül is a potenciális "fogyasztókat":

 - A statisztikák szerint ezerszám tűnnek el diákok az iskolarendszerből.  Van köztük, aki munkanélküli vagy közmunkás lesz, elhelyezkedik vagy külföldön, értékelhető végzettség híján segéd- vagy betanított munkásként próbál szerencsét. Egy részük néhány év múlva biztosan szívesen újrakezdi a tanulást, pláne, ha a kínálati oldalon megfelelő kurzusokkal, például levelező vagy távoktatási formákkal, sőt esetleg ösztönzőrendszerrel találkozik. A "dolgozók gimnáziuma" levelező és távoktatási tagozatain egyébkét mai is sok az amúgy külföldön élő diák, sőt tudok olyanokról is, akik csak a napi megélhetéshez szükséges "konyhanyelvét" beszélik a fogadó országnak, közvetítő nyelv híján pedig Magyarországról, távformában tanulják szisztematikusan az adott ország nyelvét.

 - Ott vannak azután azok az érettségizettek, akik  - akár évekkel a munkába állás után - kezdenek újra tanulni, nyelvet, szakmai ismereteket. Vagy a szakgimnáziumok érettségizettjei, akik egy kapcsolódó OKJ-kurzussal kívánnak valódi szakképzettséget szerezni, esetleg nyelvvizsgára hajtanak, például hogy az így szerezhető felvételi pluszpontok birtokában fussanak neki az egyetemi-főiskolai felvételnek.

Ez - mindent egybevetve - több tízezer /reménybeli/ felnőtt tanuló, vagyis az igény valósnak tűnik.

 Akkor nézzük azon szervezeteket, személyeket, amelyek vagy akik a szolgáltatói oldalon szóba jöhetnének:

 - Itt vannak mindjárt a helyi önkormányzatok, amelyek éppen most veszítik el azon lehetőségüket, hogy érdemben beleszóljanak az "állami" köz- és szakoktatással kapcsolatos döntésekbe. Márpedig nekik hivatalból ismerniük kell a településüket, ismerni a lakosságot, társadalmi összetétel, iskolázottság szempontjából, tudni azt, milyenek a munkaerőigények, sőt azt is, nagyjából milyenek lesznek ezek pár év múltán. És érdekük is mindezeket kiszolgálni, jövedelemnövelési, lakosságmegtartási, fejlesztéspolitikai szempontokból. Létszükségletük /lenne/ tehát, hogy odafigyeljenek a felnőttoktatásra, -képzésre: szervezéssel, okos ösztönzőkkel, pénzzel, a rendelkezésükre álló infrastruktúra - helyiségek, eszközök stb. - átengedésével, javításával támogatni a helyi tanulni vágyókat és oktatói szervezeteket, felkarolni az újrakezdő diákokat vagy az iskolapadban, bocsánat "iskolapadban" maradni akarókat. El tudnék képzelni olyan, az önkormányzatok által támogatott elearning, vagy még inkább, blended, azaz vegyes kurzusokat, amelyeket a helyi igényekre szabtak, valamint olyan - szintén az önkormányzat által fenntartott nyitott, közösségi tanulótereket, helyiségeket, wifivel, számítógéppel, ahol többféle kontaktórát lehetne tartani, és ahol a tanulók egymással találkozva egymástól is tanulhatnának. És ehhez nem is kellene sok pénz.

 - Aztán az egyetemek, főiskolák, ezen belül pedig leginkább a "már nem OKJ, még nem alapdiploma"-típusú, de kreditpontokat érő felsőoktatási szakképzések, illetve az intézmények által szervezett szakirányú továbbképzések rendszere. Ezeket leginkább bevételszerzés céljából hirdetik az egyetemek - az ilyen kurzusok többsége ugyanis költségtérítéses -, kisebb mértékben pedig azért, hogy növeljék a hallgatói létszámot. És bár tudok néhány példát arra, hogy a főiskolák széttelepítik a helyi igények szerint az ilyen képzést, e megoldásban azért még vannak kiaknázatlan lehetőségek. Arról nem is szólva, hogy ezek jó része szerintem átalakítható lenne távoktatási vagy vegyes formává. Elismerem, ez, ha átmenetileg is - bevételcsökkenéssel járna, a másik oldalon viszont növelné az intézményi ismertséget, népszerűséget, presztízst és vonzerőt. Ja, és persze online kurzust is lehet költségtérítéses formában "árulni"...

 - Vagy a magánképzők, oktatási startupok, alkalmazásfejlesztő mikrocégek. Némi - gyanítom nem sok - támogatásért nyilván hajlandóak lennének ráállni a különböző felnőttdiák-csoportok az eddiginél is célzottabb elearning-kiszolgálására, akár rövid távon ingyen is, ha ez ígéretes távlatokat kínál. Oktatóprogramoknak már így is se szeri, se száma, a gond leginkább ezek eladhatóvá tétele vagy szélesebb körű megismertetése, márpedig az referenciának sem utolsó, ha valaki X., Y. település hivatalos oktatási partnere lehet. Igen, és itt máris elérünk a korrupcióhoz...

- ...ami ellen talán hatékony fegyver lehetne egyfajta önszabályozó testület megszerveződése. Nem, nem olyanra gondolok, mint az FVSZ,  és csak kicsit olyanra, mint a Nyesze.  Valahogy úgy képzelném a dolgot, hogy a csatlakozók önként beadják a /táv/oktatási termékeiket, tananyagot, appot, weboldalt, bármit, a tagok pedig egységes szempontok alapján közösen tesztelik, minősítik ezeket, akár "megfuttatják" egy fókuszcsoportban, a mindezekről készült jegyzőkönyv pedig referenciaként szolgál. Kerülném viszont az olyan tanúsító védjegy használatát, mint amilyet a Nyelviskolák Szakmai Egyesülete adományoz:

A tanúsítvány helyett a jegyzőkönyv vagy jegyzőkönyvkivonat azért tűnik megfelelőbbnek, mert árnyaltan leírja, kinek ajánlott, mire való az anyag: érettségizni szándékozó harmincasnak, az iskolából éppen csak kikerült tizenévesnek, aki egyetemistaként képzeli a jövőjét vagy olyan negyvenesnek, akinek a munkájához lenne szüksége mondjuk az angol jogi nyelv alapjaira.

És akkor még nem is szóltam - most nem is fogok - a cégek szerepéről, a vállalati továbbképzési piacról, tréningekről. Ezekről, illetve kapcsolódásukról a felnőttoktatáshoz esetleg egy más alkalommal.

Eddigi tapasztalataim szerint, ha valaki vagy valakik együttgondolkodásra, párbeszédre szólítanak fel, ott mindig baj van. Mert olyankor nincs mozgástér, nincs kitörési pont, fórum, még ha ötlet esetleg lenne is, a közös gondolkodásra való felhívás biztos jele a széthullásnak. /Lásd az ellenzéki pártok túlnyomó többségének nyafogó egy helyben topogására az összefogás tárgykörében./ Ezt látom most az oktatásügyben azzal, hogy kómába esett aTanítanék mozgalom, ezt látom egykor volt vezető képviselőjének, Pukli Istvánnak a tétova útkeresésében és még abban is, hogy az ilyenkor mindig reménytelenséget sugalló újraépítkezés címén felbukkannak az alternatív mozgalmak csírái. 

De attól, mert nem hiszek benne, pontosabban komoly kételyeim vannak, még szimpatizálhatok egyikkel-másikkal. Valahogy így jártam az általam mindig örömmel hallgatott Lattmann Tamással , illetve az általa létrehozott Alternatíva Körrel.

A szerveződés egyik munkacsoportja /?/ ráadásul az oktatással foglalkozik, ahol Nahalka István kutató a témagazda.

 Szokásaimtól merőben eltérően tehát találva éreztem magam, hogy közfórumon osszam az észt, és beírtam a "Mi a legnagyobb probléma az oktatásban?" kérdésre, mégpedig nagyjából azt, hogy bár szerintem a legnagyobb gond a tankötelezettségi kor leszállítása, vagyis azt kéne mielőbb visszaemelni 18 éves korra, a leginkább és legtöbbet viszont a felnőttoktatásban, felnőttképzésben tehetne a nem állami szféra.

Ez utóbbi talán némi magyarázatot igényel. /Az első nem, hiszen unalomig ismételgetik a szakértők: a tankötelezetti korhatár leszállítása merénylet az iskolások jövője ellen./ Például azért, mert egyre több diákkorú tűnik el a rendszerből. Illúzióim viszont nincsenek, ez maga a "parraghiánus világkép" megtestesülése, a megdöntésére, megváltoztatására tett minden civil kísérlet a mai kormányzati konstellációban szerintem finoman szólva is naivitás.

Ami talán egy fokkal realisztikusabb célkitűzés, hogy a felnőttkorba lépőket megőrizni a tanulás, az ön/képzés értékvilágában, illetve, ami sokkal nehezebb, a kihullókat évek múltán visszavezetni oda. Márpedig, amiben a közoktatás, még a korszerű közoktatás is gyengén teljesít, az a tanulás, a tudás, az önfejlesztés szükségszerűségének és értelmének az elfogadtatása a diákokkal. Pláne annak a megértetése, hogy az unalmas óra is lehet hasznos. Tudom, lehetetlent várok el: a gyerekeknek már csak életkori sajátosságaik miatt is korlátozott a hosszú távú jövőképe, ahogy az iskolai előrelátás is leginkább addig terjed, hogy "jól sikerüljön a témazáró", vagy "ne bukjak meg az év végén." Ismeri, hallja a szülői-pedagógusi intelmet: "Tanulj, mert így semmi nem lesz belőled!", de ezt is inkább csak elfogadja, mint hiszi, már aki egyáltalán elfogadja. És  - akármilyen fontos is amúgy - ebben tapasztalataim szerint nem segítenek a modern, IKT-alapú pedagógia azon,  "jó gyakorlatokra" épülő trendjei sem, amelyek egy-egy témakör, anyagrész játékosításával, élményszerűvé tételével próbálkoznak.

Urbán Tamás/Fortepan

Mert azt meg lehet, meg is kell hirdetni, hogy tanulni jó, meg élvezetes is lehet, de azt már nehéz elmondani, hogy tanulni akkor is jó, ha nem élvezetes, mert az óra dögunalom, esetleg feszültséggel teli. Tudni viszont jó, és a tanulásmotivációs alkalmazások, trükkök, megoldások mellett kellenének tudásmotivációs foglalkozások is, legalább a kamaszkorúak számára.

Lehet ugyanakkor, hogy e probléma nem is az igazán, vagyis a hagyományos tananyag ötletekkel való feldúsítása, továbbá az IKT-eszközök alkalmazása, a net, a táblagépek iskolai elterjedése, esetleg a illetve az oktatóprogramok fejlődése tényleg elég ahhoz, hogy az oktatás élményszerűvé válása nyomán egyenes út vezethet magának a tanulásnak a megszerettetéséhez. A gond csak az, hogy én nem ismerek olyan felmérést, ami az ilyen innovatív pedagógiai módszerek, például IKT-alkalmazások hosszabb távú hasznát vizsgálnák a "tudásalapú világkép" szempontjából, hiszen talán a megjelenésük óta eltelt idő nem is elég a messzemenő következtetések levonásához. Másrészt - tartok tőle, bár nem tudhatom biztosan - az innovatív pedagógiai törekvések messze nem hatoltak be teljes mélységében a közoktatásba, leginkább és főként az intézmények, zömmel gimnáziumok felső harmadába-negyedébe sorolható iskolákra jellemzők, ahol átlag feletti a családok anyagi helyzete, a középosztálybeli szülők által megteremtett környezet és motiváció. Pedig milyen jó lenne tudni - személyes tapasztalataimat leszámítva - mi zajlik a "mélyben"...! Mondjuk, ha lenne egy olyan középiskolai kiadvány, mint a HVG rangsora, ami nem a legjobb száz, hanem a legrosszabb száz iskolát venné számba...Egy oktatási szakembernek sokkal többet mondana motivációról, lehetőségekről, tanulási környezetről, iskolaelhagyókról.

Ígérem, a következő bejegyzésben ráfordulok arra is, milyen vízióim vannak a felnőtt korba lépők tanításáról. Mert azért, ha nem is általános érvénnyel, kizárólag személyes tapasztalatból tudok jó hírt is mondani: azt látom, hogy a diákok nem kis hányada visszaül a padokba, illetve visszacsábítható akár több év után a padokba, még ha nem is szerette az előző iskolát, sőt, akár a korábban nem kedvelt intézmény falai közé is...

Sok-sok év pályaelhagyás és szabadúszás után megérkeztem egy igazi iskolába: rendes, hagyományos középiskolai angoltanár lettem egy szakgimnáziumban-szakközépiskolában. És bár még csak 3 hét telt el, máris - érzem - rohamosan kezdek eltanárosodni. Aki, ha a gyerekek némelyike épp nem figyel, ezt vizionálja,

holott a szíve mélyén ezt szeretné:

 Ez persze azért nem így igaz, meg aztán személyes tapasztalataim szerint a csoportok között, ha nem is szélsőségekbe hajlóan van ilyen is, meg olyan is.

A dilemmám pedig éppen itt kezdődik, hogyan kezeljem az ilyet is, olyat is. Amikor egy csoportban ülnek az angolul ugyan kevéssé tudó, de érdeklődő, motiváltnak tűnő gyerekek, akik legalább hallották és elfogadták, hogy tudni jó dolog, és azok akiknek semmiféle motivációja nincs. Az angol nyelv szükségét nem érzi, utazni nem akar, nem szeret, fölöslegesnek tartja, megbukni mondjuk nem akar, de azért annyira ennek a réme sem izgatná. Van, aki ki is mondja: ki akarja húzni azt az egy-két évet, míg be nem tölti a 16. évét, aztán huss.../Ezúton is gratulálok azoknak, akik tevőlegesen hozzájárultak, döntéshozóként vagy "parancsra tettem" felelősségálhárító végrehajtóként a tankötelezettség 16 éves korra való visszacsökkentéséhez./

Az elmélet leckéjét persze fújom: fel kell kelteni az érdeklődést, a jó tanár motivál stb., stb. Ez igaz, a tanár a kulcsfigura. Mellékszál: láttam valahol egy, talán amerikai felmérést, hogy mi a legfontosabb ahhoz, hogy egy iskola jó legyen. A szülők, a közvélemény, az iskola szűkebb környezete, a diákok és a tudományok képviselői mindenütt a tanár személyiségét tették az első helyre, a pedagógusok viszont azt, mennyi pénz jut a tárgyi feltételekre, s náluk a többi csoportban listavezető szempont  - the personality of the teacher - a dobogóra sem került. 

Oké, fogadjuk el, hogy nem a tárgyi és anyagi körülmények a fontosak, illetve mi, tanárok teremtsük meg ezeket, ha tudjuk, önerőből. Szerezzük be a táblafilcet, azt a csatlakozót, amely alkalmassá teszi a projektor számítógépes használatát a teremben és így tovább. Ha mindez megvan, ismerjük meg, hogy mi érdekli és mi hogyan érdekli az osztályban tanulókat, ki az, akit az iskolai környezetben és hagyományos iskolai eszközökkel - házi feladatok ellenőrzése, röpdolgozat stb. - is képes teljesíteni, ki az, akit viszont a netezés inspirál, azon belül ki az, akiknek a játékokkal lehet fölkelteni az érdeklődését, ki az, aki kizárólag facebookozásra használja a telefonját és ki az, aki kapható a közvetlen internetes információszerzésre, keresésre, kutatómunkára a tanulás érdekében. Ez a jól célzott motiválás szempontjából fontos, viszont azt is jelenti, hogy egy 12-15 fősre bontott nyelvi csoportban 3-4 féle diák alkategória is jelen lehet. Magyarán: párhuzamosan többféleképpen kellene az osztállyal ugyanoda jutni az év végére, hiszen a tanmenet egységes, a tananyag, tankönyv pedig adott. Követelmény. Ezen méretik a haladás.

Erre viszont a tankönyvek - hogy az előző poszthoz csatlakozzak - tényleg nem alkalmasak. Az angol tankönyvei semmiképpen: és most nem akarok ironizálni azon, hogy én a hatvanas évek könyveiből az ételek fejezetének tárgyalásakor például ugyanúgy szembesültem Earl of Sandwichnek, a szendvics "feltalálójának" történetével-legendájával, mint a mai 15 évesek, illetve, hogy a korszerűség a ma tananyagaiben új jelenik meg, hogy az olvasmányban blogbejegyzésnek hívják nagyjából ugyanazt, mint amit 10-15 éve levélnek neveztek. Ez nem túl nagy segítség a differenciálásra-motiválásra, valljuk be. Az általam ismert tankönyvek ma leginkább az alapkompetenciák szerint bontják a témaköröket, van listening, reading, speaking, writing, grammar. Ez utóbbinál ráadásul sokszor tapasztalom, hogy még nem ismert szerkezetek bukkannak fel a szövegekben, a diákok előbb találkoznak pl. passzív mondatokkal, minthogy a 'passive voice' előjönne a nyelvtanból. A többféle közelítést pedig maximum az segíti, hogy az olvasmány szövege hanganyagként is megjelenik.

Ennél többet szeretnék: két-három alkalmazható lehetőséget minden témakörhöz, olyan anyagokat, ami önmagában vagy kombinációban elvezet a témakör feldolgozásához. Párhuzamos szöveges, videós, hangos "tankönyvekre" gondolok, meg olyanra, amikor a neten való irányított kutakodással, appok segítségével juttat el akár a passive voice megértéséhez és alkalmazásához, akár mondjuk az "At the restaurant" vagy "Foods and drinks" témakör szavainak megismeréséhez. A YouTube-on persze tonnaszám vannak ilyenek, csak többségük silányság, másrészt ezeket külön feladat beépíteni a tankönyvek által diktált ritmus szerinti órákba. A tanár fegyvere a kreativitás - mondják, és tényleg, mindez nem lehetetlen. Csak a tankönyvesek oldaláról kellene némi segítség, mert félek, nem minden angoltanár kollégám gondolja úgy, hogy - akár sok éves tapasztalattal a háta mögött - heti 25-26 tanórás terhelés mellett meg tudja, meg akarja tenni azt, hogy minden 45 perces órára másfél-két órányit készüljön.