Állatorvosi ló - ez a közbeszélők, közírók egyik kedvenc közhelye annak a jelenségnek a leírására, amikor egyetlen történetben - újabb közhely: "mint cseppben a tenger" - megtalálható minden, tágabb értelemben vett hiba, válságjel, diszfunkció, stb., ami egy szisztéma gyengeségeit mutatja. Pont ilyennek látom a magyar munkaerőpiac, szakoktatás és -képzés szempontjából ezt a ma reggel megjelent hírt.

A történet röviden annyi, hogy a szügyi ipari park egyik nemzetközi vállalatához "az év első felében megnövekedett rendelésállomány miatt" külföldről, például Mexikóból kellett varrónőket hozatni, pontosabban három hónapra átvezényelni, mivel - bár amúgy állítólag a térségben 20-25 százalékos a munkanélküliség - itthon nem találtak szakképzett varrónőket. Mielőtt azonban nekilátnék ismerve-ismeretlenül veregetni a kormányzati és kamarai főtisztviselők vállát, mondván, lám, lám, mennyire igazuk van mindazoknak, akik azt mondogatják: a magyarországi szakképzés nem a munkaerőpiacra termel, nem veszi figyelembe a cégek igényeit stb., stb., hadd tegyek néhány megjegyzést.

Merthogy ez a történet nekem nem kerek. A bajom rögtön ott kezdődik, hogy a "cég képviselője" a vállalkozás nevének említése nélkül hajlandó csak nyilatkozni /ezen beszarok mondjuk, meg azon még inkább, hogy az újságíró ezt tudomásul is veszi/, ahelyett, hogy jól megfontolt munkaerő-toborzási érdekből világgá kürtölné, milyen karrierlehetőséget hagy ki, aki nem jelentkezik náluk íziben... Ráadásul lehet, sokaknak nem ez lett volna élete állása. Engem mindenesetre elgondolkodtat az is, hogy a névtelen cég névtelen képviselője azt nem volt hajlandó elárulni, mennyit keresnek a kölcsöndolgozók a magyar szakmunkásátlaghoz képest.

Amúgy gyanítom, bár biztosan nem tudhatom, hogy arról a cégről lehet szó, amelynek egy éve nagy dérrel-durral, nemzetgazdasági miniszteri kivonulással zajlott az üzemcsarnok-avatása. Na, mármost: ha tavaly azért építettek új üzemcsarnokot, mert számítottak a megrendelésnövekedésre, akkor módjuk is lett volna talán bővíteni a humánkapacitásokat, mondjuk beindítani valamilyen speciális betanító képzést a térségben, mint ahogy az ipari parkra - és az abból származó bevételre - nyilván joggal büszke polgármesternek is módjában állt volna, állna a "szép bölcsőde, könyvtár, művelődési ház és focicsapat" fejlesztése mellett a távlati haszon reményében nem csak a cég középvezetőinek étkeztetését megoldani, hanem ilyen-olyan módszerekkel  - például a képzésbe való közvetlen beszállással - elősegíteni a cég munkaerő-ellátását. Önös megfontolásból, hogy az odatelepült vállalkozásnak érdeke legyen a maradás, bővítés évek múltán is. Panaszkodni persze lehet, meg elvárni, hogy csettintésre legyen tucatszám ugrásra készen álló varrónő, de mitől lenne? Hol vannak ma olyan varrodák Magyarországon, amelyek miatt érdemes az iskolarendszerű szakképzésnek intenzíven ráállnia erre a profilra? Vagy vállalja a piacképtelenség kamarai-minisztériumi vádját? Nem értek a kabriótető-varráshoz, azt sem tudom megítélni, mennyire speciális szakmunka, mennyi idő alatt lehet üzembiztosan elsajátítani. Azt sem tudom, hogy egy varrásban amúgy jártas szakmunkást milyen nehéz át- vagy továbbképezni, mennyi idő a speciális gépek kezelésének megtanulása. De ezt a munkát a mexikói, szerb, orosz munkások is megtanulták valahol. Nyilván a cégnél vagy cégeknél: azt ugyanis elég nehezen tudom elképzelni, hogy ezekben az országokban tömegesen képeznének az iskolák erre a szakmára. 

Feltételezem, rövidebb és olcsóbb egy megfelelő, mondjuk textilipari háttérvégzettségű szakmunkásból tetőponyva-készítőt faragni, mint a szakképzettséggel-szakismerettel nem rendelkezőkből. De nálunk most épp a cégek pillanatnyi érdekeinek megfelelő képzés a menő, igaz, a "húzd meg, ereszd meg" évek óta tart: pár éve a piacképesség jegyében átalakították az OKJ-képzéseket, egy csomó végzettség önállóságát  megszüntették, megnövelve a képzési időt és költségeket, pont az alapok szélesítése jegyében. Oké, mondom, bár például a kerékpárszerelő éppen akkor szűnt meg önálló szakma lenni, amikor idehaza elindult a biciklikultúra felvirágzása. Aztán jött az ellencsapás, megint csak a piacképesség jelszava alatt: kulcsszó lett a duális képzés - hogy mindenki lehetőleg munkahelyen, élesben tanulja a szakmát - adott gépeken, adott szakiktól, stb. Mondanám, oké....vagyis nem, nem mondanám, mert nem tudom, hogy mit fog kezdeni magával majd az a dolgozó, aki így tanult, a cége azonban pár év múlva átszervez, korszerűsít vagy épp leépít, kivonul....

Akkor most mi a francot is akarok? Hát, a kettő kombinációját: széles elméleti alapokra épített speciális, folyamatosan korszerűsödő, korszerűsíthető tudást, ahol az utóbbihoz rengeteg vállalati továbbképzési vagy önképzési lehetőség tartozik. A konkrét történetre utalva: hogy ne a képzetlen munkanélküli vagy a profi kabriótető-készítő között lehessen csak választani, hanem olyanok közül is, akit egy rövid kurzuson ki lehet képezni, és ha lecseng a kabriókonjunktúra, akkor egy újabb átképzéssel máshol lehessen foglalkoztatni. Talán lehetne ehhez központi ösztönzést is hozzárendelni, de mindenki leginkább csak beszél a levegőbe, felnőttképzésről, meg a lifelong learning fontosságáról. Mindenki dumál vagy másra mutogat, hatóság, kamara és vállalkozás, de jószerivel senki, azaz alig valaki képez. És ők is csak maguknak, rövid távra, ha egyáltalán, hiszen nulláról indítva biztosan nem éri meg, sem a cégnek, sem annak, aki pár hónapos, ki tudja milyen fizetéssel járó munkaviszonyért cserébe több éves képzést kellene bevállalnia.

Utószóként pedig álljon itt egy másik közelítés: L. Ritók Nóra Munkaerőhiány című írása.