Akkor most ott folytatnám, ahol előző posztomat abbahagytam. Próbáltam benne az általános helyzetképet fölvázolni - tényként kezelve az oktatásirányítás mai elképzeléseit is -, ha nem is olyan pontosan és kritikusan, mint ahogy ezt tette azóta mások mellett Gyarmathy Éva. A diagnózis tehát adott, a terápia pedig - ami, ha nem is gyógyít meg talán, de mindenképpen több tüneti kezelésnél - a felnőttoktatás és felnőttképzés, ezen belül a nem hagyományos, távoktatásos formák fejlesztése és támogatása.
Sure.
A felnőttek tehát tudnak tanulni, ha akarnak vagy ha muszáj nekik. De kik és milyen motivációk szerint akarhatnak majd? Vegyük sorra, a teljesség igénye nélkül.
Minden valószínűség szerint jelentősen megnő majd azok száma, akik érettségi nélkül, valamilyen szakismerettel-szakképzettséggel állnak munkába - esetleg anélkül is, kimenekülve az iskolapadból -, majd csalódnak a saját munkaerő-piaci lehetőségeikben, és ismét a tanulást választják/választanák. Nekik a gimnáziumok esti, levelező, illetve leginkább talán távoktatási tagozatai nyújthatnak megoldást, ehhez viszont vélhetően a jelenlegi kapacitások bővítésére, ezen iskolaforma - közvetlen állami - támogatására lesz majd szükség, illetve olyan szabályozókra, hogy a magánszféra is lehetőséget lásson a felnőttgimik létrehozásában.
Lesznek aztán olyan érettségizett felnőttek - nyilván a jelenleginél sokkal nagyobb számban -, akik nem felsőoktatás-képesek, illetve a sikeres egyetemi-főiskolai jelentkezéshez a munka mellett kell rátanulniuk, például azért, hogy - mint már ma is - emelt szintű érettségit szerezzenek vagy 2020 után nyelvvizsgázzanak. Nekik szintén a már említett gimnáziumi tagozatok jelenthetnek megoldást, rugalmas konstrukcióban, akár azt lehetővé téve, hogy a beíratkozott diák csak egy-két tantárgyat hallgasson újra. Ezt az igényt kielégethetik persze piaci alapon működő intézmények, tanfolyamok is, a potenciális hallgatók anyagi-családi helyzete azonban csak egy részüknél teszi majd lehetővé a magántanulást, az elfoglaltságuk miatt leginkább távoktatási vagy vegyes formában.
És ott van és méginkább lesz a legnagyobb tömeg: azok, akik lépést akarnak tartani a munkaerő-piaci elvárásokkal, pályakorrekción, váltáson gondolkodnak, esetleg hipp-hopp megszűnik a munkaadójuk, munkakörük vagy szakmájuk. Vagy csak besokallnak vagy úgy látják, más területen jobbak a lehetőségek. Számukra milyen megoldás kínálkozik? Vannak vállalati tréningek, továbbképzések, lesznek is, de vajon milyen mértékig hajlandó egy cég finanszírozni a dolgozók lépéstartását? Léteznek vállalati nyelvtanfolyamok itt-ott, és talán - jó esetben - egy új gép üzembe állításához, új technológia bevezetéséhez is hozzáillesztenek egy továbbképzést /rossz esetben ezt is megfizettetik a dolgozókkal, illetve keresnek más, a technológiához esetleg jobban értő alkalmazottat/.
Amúgy marad az önfinanszírozott önképzés, időhiánnyal küszködve, munka mellett. Ez pedig - ismerjük el - nem tesz túl jót a motivációnak. Az egyik nyilvánvaló lehetőség az online kurzus, a MOOC - leginkább az angolul tudóknak, mert a magyar nyelvű tanfolyami kínálat jelenleg még elég szegényes -, ráadásul a terjedő gyakorlat szerint a MOOC-ok is mindinkább fizetőssé válnak, ha másképp nem, azáltal, hogy a bizonyítványért fizetni kell. A motiváció pedig itt is kulcskérdés, nem véletlen, hogy az online kurzusoknál átlagosan bőven 70 százalék fölött van a lemorzsolódók aránya. A másik lehetőség az OKJ, amit viszont néhány éve reformáltak meg összeolvasztva egy sor, addig önálló szakmát és megnövelve ezáltal a képzési időt /és a költségeket/.
Ahogy az előző posztban már emlegettem, a felnőttoktatás és -képzés iránti igény növekedése alighanem tény, mint ahogy az is, hogy nagyon nagy szükség lesz/lenne a felnőttpedagógia módszertani megújítására, a személyre szabott és elektronikus-e-learning megoldások fejlesztésére. A kérdés csak az, mibűl?
És most itt átadom magam az ábrándozásnak, kicsit a feltétel nélküli alapjövedelem híveinek ösvényén elindulva. Ráadásul, amire gondolok, nem is példa nélküli: skandináv országokban már kitaláltak valami hasonlót. Egy olyan finanszírozási megoldásról álmodom, amikor minden felnőtté váló magyar állampolgár kap egy pénzkeretet egy központilag nyilvántartott számlán. Legyen ez az összeg mondjuk a legmagasabb magyar költségtérítéses felsőoktatási képzés teljes ciklusköltségének 130 százaléka. A nagykorú állampolgárok ezzel gazdálkodhatnának - a pénzt csak oktatásra-képzésre fordíthatnák, készpénzben nem vehetnék fel - és eldönthetnék, mire költik e keretet: drága önköltséges egyetemi képzésre fordítják, vállalva azt, hogy utána állami pénzből csak kisebb továbbképzésekre fogja futni, esetleg az olcsóbb szakképzést választják, azzal kalkulálva - vagyis spórolva arra -, hogy később még új szakmát-szakmákat tanulhassanak. A tanulók így klasszikus megrendelői, vásárlói helyzetbe kerülhetnének, őket független tesztelők, tanácsadók segíthetnék, a piacon pedig versenyeznének a képzők, akik bizonyos "komolysági garanciával", mondjuk minősítés után válnának választhatóvá.
Túl szép? Lehet, de a vicc az, hogy egy ilyen konstrukció meggyőződésem szerint az államnak hosszabb távon - mondom: hosszabb távon - busásan behozhatná az árát.
