Eddigi tapasztalataim szerint, ha valaki vagy valakik együttgondolkodásra, párbeszédre szólítanak fel, ott mindig baj van. Mert olyankor nincs mozgástér, nincs kitörési pont, fórum, még ha ötlet esetleg lenne is, a közös gondolkodásra való felhívás biztos jele a széthullásnak. /Lásd az ellenzéki pártok túlnyomó többségének nyafogó egy helyben topogására az összefogás tárgykörében./ Ezt látom most az oktatásügyben azzal, hogy kómába esett aTanítanék mozgalom, ezt látom egykor volt vezető képviselőjének, Pukli Istvánnak a tétova útkeresésében és még abban is, hogy az ilyenkor mindig reménytelenséget sugalló újraépítkezés címén felbukkannak az alternatív mozgalmak csírái.
De attól, mert nem hiszek benne, pontosabban komoly kételyeim vannak, még szimpatizálhatok egyikkel-másikkal. Valahogy így jártam az általam mindig örömmel hallgatott Lattmann Tamással , illetve az általa létrehozott Alternatíva Körrel.
A szerveződés egyik munkacsoportja /?/ ráadásul az oktatással foglalkozik, ahol Nahalka István kutató a témagazda.
Szokásaimtól merőben eltérően tehát találva éreztem magam, hogy közfórumon osszam az észt, és beírtam a "Mi a legnagyobb probléma az oktatásban?" kérdésre, mégpedig nagyjából azt, hogy bár szerintem a legnagyobb gond a tankötelezettségi kor leszállítása, vagyis azt kéne mielőbb visszaemelni 18 éves korra, a leginkább és legtöbbet viszont a felnőttoktatásban, felnőttképzésben tehetne a nem állami szféra.
Ez utóbbi talán némi magyarázatot igényel. /Az első nem, hiszen unalomig ismételgetik a szakértők: a tankötelezetti korhatár leszállítása merénylet az iskolások jövője ellen./ Például azért, mert egyre több diákkorú tűnik el a rendszerből. Illúzióim viszont nincsenek, ez maga a "parraghiánus világkép" megtestesülése, a megdöntésére, megváltoztatására tett minden civil kísérlet a mai kormányzati konstellációban szerintem finoman szólva is naivitás.
Ami talán egy fokkal realisztikusabb célkitűzés, hogy a felnőttkorba lépőket megőrizni a tanulás, az ön/képzés értékvilágában, illetve, ami sokkal nehezebb, a kihullókat évek múltán visszavezetni oda. Márpedig, amiben a közoktatás, még a korszerű közoktatás is gyengén teljesít, az a tanulás, a tudás, az önfejlesztés szükségszerűségének és értelmének az elfogadtatása a diákokkal. Pláne annak a megértetése, hogy az unalmas óra is lehet hasznos. Tudom, lehetetlent várok el: a gyerekeknek már csak életkori sajátosságaik miatt is korlátozott a hosszú távú jövőképe, ahogy az iskolai előrelátás is leginkább addig terjed, hogy "jól sikerüljön a témazáró", vagy "ne bukjak meg az év végén." Ismeri, hallja a szülői-pedagógusi intelmet: "Tanulj, mert így semmi nem lesz belőled!", de ezt is inkább csak elfogadja, mint hiszi, már aki egyáltalán elfogadja. És - akármilyen fontos is amúgy - ebben tapasztalataim szerint nem segítenek a modern, IKT-alapú pedagógia azon, "jó gyakorlatokra" épülő trendjei sem, amelyek egy-egy témakör, anyagrész játékosításával, élményszerűvé tételével próbálkoznak.
Urbán Tamás/Fortepan
Mert azt meg lehet, meg is kell hirdetni, hogy tanulni jó, meg élvezetes is lehet, de azt már nehéz elmondani, hogy tanulni akkor is jó, ha nem élvezetes, mert az óra dögunalom, esetleg feszültséggel teli. Tudni viszont jó, és a tanulásmotivációs alkalmazások, trükkök, megoldások mellett kellenének tudásmotivációs foglalkozások is, legalább a kamaszkorúak számára.
Lehet ugyanakkor, hogy e probléma nem is az igazán, vagyis a hagyományos tananyag ötletekkel való feldúsítása, továbbá az IKT-eszközök alkalmazása, a net, a táblagépek iskolai elterjedése, esetleg a illetve az oktatóprogramok fejlődése tényleg elég ahhoz, hogy az oktatás élményszerűvé válása nyomán egyenes út vezethet magának a tanulásnak a megszerettetéséhez. A gond csak az, hogy én nem ismerek olyan felmérést, ami az ilyen innovatív pedagógiai módszerek, például IKT-alkalmazások hosszabb távú hasznát vizsgálnák a "tudásalapú világkép" szempontjából, hiszen talán a megjelenésük óta eltelt idő nem is elég a messzemenő következtetések levonásához. Másrészt - tartok tőle, bár nem tudhatom biztosan - az innovatív pedagógiai törekvések messze nem hatoltak be teljes mélységében a közoktatásba, leginkább és főként az intézmények, zömmel gimnáziumok felső harmadába-negyedébe sorolható iskolákra jellemzők, ahol átlag feletti a családok anyagi helyzete, a középosztálybeli szülők által megteremtett környezet és motiváció. Pedig milyen jó lenne tudni - személyes tapasztalataimat leszámítva - mi zajlik a "mélyben"...! Mondjuk, ha lenne egy olyan középiskolai kiadvány, mint a HVG rangsora, ami nem a legjobb száz, hanem a legrosszabb száz iskolát venné számba...Egy oktatási szakembernek sokkal többet mondana motivációról, lehetőségekről, tanulási környezetről, iskolaelhagyókról.
Ígérem, a következő bejegyzésben ráfordulok arra is, milyen vízióim vannak a felnőtt korba lépők tanításáról. Mert azért, ha nem is általános érvénnyel, kizárólag személyes tapasztalatból tudok jó hírt is mondani: azt látom, hogy a diákok nem kis hányada visszaül a padokba, illetve visszacsábítható akár több év után a padokba, még ha nem is szerette az előző iskolát, sőt, akár a korábban nem kedvelt intézmény falai közé is...
