Nyár van és /még/ tart a vakáció. Ilyenkor az oktatási portálok és a híroldalak szerkesztői lázasan kutatnak valami téma után. Ilyenkor jönnek elő a "digitális bennszülöttek" és "bevándorlók" ellentétéről szóló írások, sőt az ezt mítosznak beállító nézetek: pár hete jelent meg a Nature-ben Paul A. Kirschner írásának ismertetése a digitális bennszülöttek mítoszáról, amelyre cáfolatok, értetlenkedések mellett néhányan, mint például Nádori Gergely árnyalt blogbejegyzésben reflektált, csakúgy, mint a Kölöknet.hu az IVSZ-re hivatkozó cikke, miszerint a 15 évesek többsége digitális analfabéta. 

Nem tudok igazságot tenni, tényekkel vagy tényként kezelt vélekedésekkel vitatkozni a "digitális analfabetizmus" tárgykörében, inkább csak érzem, mint tudom, hogy az első ránézésre látszó tények, például, hogy - legalábbis nálunk - egyre nő a diákok életkora és a pedagógusok korátlaga közötti távolság és az ebből három mondatban levonható vulgárstatisztikai következtetések nem mindenben egyeznek a valósággal. A tapasztalataim azt súgják, korosodó kollégáim gyakorta többet, jobban és hatékonyabban használnak programokat, appokat, gépi funkciókat, mint tizenéves diákjaik, annak ellenére, hogy a gyerekek rendszerint sokkal több órát töltenek naponta "telefonnyomkodással", mint ők.

De, mondom, ehhez nem értek, a személyes tapasztalataim pedig hézagosak. Talán jobban otthon vagyok a nyelvoktatás témakörében, ami most, nyáron ismét slágerré vált az online sajtóban, mégpedig a sajnos immáron szokásossá vált, nagyotmondóan leegyszerűsített formában. Félreértés ne essék: az iskolai nyelvoktatás átlagszínvonala botrányos, de ennek okait talán érdemes lenne mélyre ásva először feltérképezni, utána az adatokat elemezni, aztán - ha muszáj - hirdetni az igét. A tutit megmondani itt sem, akkor sem  fogom, de a megjelenő "hárommondatos igazságokhoz" szeretnék néhány megjegyzést fűzni, csak, hogy árnyaljam a képet.

Az elmúlt hetek-hónapok "Miért nem tudnak a magyarok nyelveket?" cím alatt összefoglalható írásai nagyjából a következő elemeket tartalmazzák:

Rendszerint idéznek nemzetközi összehasonlító adatokat - hány magyar, illetve német, román, osztrák stb. állítja magáról, hogy képes idegennyelvű kommunikációra. Az ilyen listákon Magyarország rendszerint az utolsó helyek valamelyikén kullog. Ezek a kutatások azonban önbevallásosak, nincs például PISA teszt az idegennyelv-tudás mérésére, tehát, a magabiztosság és a tapasztalat legalább annyit nyom a latban, mint a nyelv valós tudása. Némileg mást jelent megítélésem szerint az, ha valaki azt mondja, hogy "két év tanulás után egy pohár vizet sem tudnék kérni angolul", mint ha ezt: "Két év tanulás után egy pohár vizet sem tudtam  kérni angolul". Mindkettő baj, de másképp az.

A nyelviskolai, iskolarendszeren kívüli, tanfolyami képzés összehasonlítása az iskolai nyelvoktatással. A közoktatásban legalább ezer tanórát töltenek a gyerekek nyelvtanulással, miközben a nyelviskolai gyakorlat szerint átlagosan 400 óra kell ahhoz, hogy valaki nulláról középfok körüli szintre jusson; ezt - mint erre az előző posztomban  hivatkoztam - Berényi Milán, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének egyik vezetője mondta. 

 Ha vetettünk egy pillantást erre a nyelviskolai bemutató órára, talán érthető, hogy ez szerintem miért hamis és torz összehasonlítás. Mert egy nyelvkurzuson más a motivációs bázis, a tanuló a saját pénzéből tanul /akkor is, ha ezt történetesen a cége fizeti amúgy, őt viszont tanulmányi szerződés és teljesítési kényszer köti/. Hogyan lehet ezt a fajta motivációs hátteret összehasonlítani azzal, amikor az iskolában az angol /német, francia stb./ egy a tantárgyak sorában, ma matek felmérőt írnak, holnap angol témazárót, és így tovább. Lehet, sokak szerint túlbecsülöm a motiváció jelentőségét, de nézzük meg: az ingyenes - vagyis az állam által fizetett - diplomamentő programon a résztvevők körülbelül fele szerzett nyelvvizsgát, az ötven százalék körüli sikerráta pedig aligha olyan, amit egy nyelviskola amúgy, normál tanfolyamainak sikerességét bizonyítandó szívesen reklámozna. Konkrét számokat nem tudok citálni egy másik, központilag fizetett kampányképzésről, a kis-és középvállalkozások ügyvezetőinek elindítottról, de - személyes tapasztalatokból kiindulva - aligha lesz magasabb a sikerességi mutató, mint a diplomamentésnél.../ És a lemorzsolódási arányról még nem is szóltunk./

Ha pedig az életszerű nyelvoktatásnál, illetve annak hiányánál tartunk /mert ugye az iskolai nyelvórák valóban alacsony hatékonyságát gyakran azzal magyarázzák, hogy nem élethelyzetekre készít fel, hanem szabályokat tanít/, akkor két kérdés jut eszembe. Egyrészt, mennyire ellentmondásosak a szülői elvárások, amelyek egyik pólusán az életszerű, mindennapi és leginkább szóbeli kommunikáció igénye van, a másikon pedig a jó jegy, a sikeres érettségi, nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzése van? Mennyire találkozik a két elvárás? Idemásolom az idei, úgynevezett új típusú angol szóbeli mintafeladatokat /emelt szint, 60 százalék fölött középfokú nyelvvizsgával egyenértékű/, és ki-ki döntse el, erre gondolt-e életszerű kommunikáció alatt.

És vajon a nyelviskolai kurzusokon és az iskolákban azonosak-e a nyelvi közeg szimulációjának lehetőségei? Az egyiknél 45 percben - egy testnevelés óra és egy magyarórai felelés között  - kell a tanuláshoz egy képzeletbeli "kis Londont" teremtenie a tanárnak, miközben egy nyelvtanfolyamon eleve más az intenzitás és a beleélés lehetősége, amikor 3-4 órás blokkok állnak rendelkezésre. Igen, pont így kellene blokkosítani a nyelvórákat már a középiskolában, mondjuk úgy, hogy van egy, illetve inkább két fél idegennyelvi nap, de minimálisan dupla órák. A tanárok egy része nyilván berzenkedne, és nemcsak azért, mert többet kell készülniük /személyes tapasztalataim szerint az összevont másfél órás "dupla óra" időben, energiában, kreativitásban körülbelül 15-20 százalékkal több felkészülést követel a pedagógustól, mint két külön, 45 perces foglalkozás/. Másrészt az sem aratna osztatlan sikert, hogy így szűkülne a "feladom otthonra" lehetősége, ötletdúsabb megoldások kellenének házi feladatként, pláne, hogyha azt szeretnénk - ami az ideális -, hogy a tanulók naponta egy kicsit foglalkozzanak a nyelvvel. Meggyőződésem viszont, hogy sokkal jobban működne a dolog, kár, hogy nem nagyon látom a megvalósíthatóságát.

Ami még ide tartozik:  a különbség a nyelviskolai és iskolai csoportok létszámában, a szintezési lehetőségekben, a személyre szabhatóságban...szóval, nem ugyanarról a dologról beszélünk, azt hiszem. És akkor még ki sem térek az egyénre igazított délutáni magánórákra.

Végül pedig egy konkrét példa: a minap körbejárta a magyar sajtót egy Szülői Hang Mozgalom nevű kezdeményezés saját honlapján közzétett felmérés eredménysora, ami a nem kis határozottságot sugalló "Iskolai nyelvoktatás: így látják a szülők" címet viseli. A kutatás módszertanáról a szerzők a következőket tették közzé: " A Szülői Hang májusban online kérdőíves felmérést végzett a szülők körében, melyben 305-en vettek részt és a kérdőív kitöltése mellett a kifejthető kérdésekre 663 szöveges visszajelzést is adtak. Bár a számszerű eredmények nem tekinthetőek reprezentatívnak (szinte egészen biztosan alulreprezentáltak a hátrányos helyzetű gyermekek), jól megjelenítik a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt, hiszen az oktatás és a nyelvtanulás iránt kifejezetten érdeklődő szülők vettek benne részt."

Két ábra a felmérésből:

Bennem rengeteg kérdés merült fel az eredmények láttán, azaz inkább merülne fel, de ezekkel most nem fárasztom az olvasót. Kedvetlen vagyok. Mert amíg semmit nem tudok a válaszadókról, a válaszokról - mikor beszélünk általános iskoláról inkább, mikor középiskoláról, azon belül milyenről és hol, mikor gondol a válaszadó az angolra, németre, franciára stb. -  addig maximum nézegetni érdemes, elemezni aligha.

Tudom, bárki végezhet kérdőíves online felmérést, az ingyenes eszközök sora áll ehhez rendelkezésre, és a saját honlapján mindenki azt közöl és úgy, ahogy akar. Én viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy a közvélemény-kutatást, kérdőív-összeállítást és -feldolgozást szakmának tekintsem, továbbá - olvasóként - elvárjam, hogy alapkérdésekre választ kapjak. És még inkább elvárom ezt az utánközlőktől. Csak egy példa: az eduline.hu - a HVG oktatási szakportálja úgy szemlézte napokkal az első felbukkanásokat követően a felmérést, bár odalinkelte az eredeti írást, hogy sem arra nem tért ki, mi fán terem a felmérést végző mozgalom, sem arra, hogy kik, milyen módon kerültek a válaszadók közé. Ha pedig olvasóként még ezt sem kapom meg, hogyan kérdezhetném meg, és kitől a színes ábrák és százalékok értelmezését? Na ettől van bennem a kedvetlenség.