#villanysuli
Az elmúlt hetekben újult erővel zajlik a panaszkodás, ötletelés, sopánkodás amiatt, hogy milyen gyenge lábakon áll az iskolai nyelvtanítás, a gyerekek 9-10 év tanulás után sem tudnak "egy pohár vizet kérni" Angliában vagy Németországban. Holott, mint ezt a minap a Klubrádió által megszólaltatott szakértő, Berényi Milán, a Nyelviskolák Szakmai Egyesületének elnöke elmondta, az általános vélekedés szerint a nyelvtanfolyamokon körülbelül 400 órára van szükség ahhoz, hogy valaki angolból nulláról a B2-es szint, vagyis a középfok közelébe kerüljön. /Mondjuk, szerintem ebben sok a nyelviskolai önfényezés is, mert nagyon nem mindegy, milyen korúak és motivációjúak a diákok, de a felnőttek nyelvoktatását most nem keverném ide./
A háttér
Amúgy viszont éppen semmi új nincs a nap alatt. Már 2012 utolsó napjaiban megszületett az a kormányrendelet, amely a 23. § (3) bekezdés a) pontjában kimondja: 2020-tól alapképzésre, osztatlan
képzésre – a törvényben foglalt egyéb feltételek mellett – az a jelentkező vehető fel, aki legalább B2
szintű, általános nyelvi, komplex nyelvvizsgával vagy azzal egyenértékű okirattal rendelkezik /ez nagyjából a 60 százaléknál jobb emelt szintű érettségit jelenti/. Mindezek mellett a középiskolákban az érettségi
idejére biztosítani kell az első idegen nyelv legalább B1 szintű elsajátítását. A középiskolákban második
idegen nyelvként szabad választás szerint oktathatók a különböző idegen nyelvek. Szóval, ezt azóta tudjuk és évekig nem történt semmi. A Nyelvtudásért Egyesület amúgy már tavaly márciusban többnapos konferenciát szentelt a kérdésnek, sőt a kezdeményezésükre az idén ősszel országos felmérés indul az iskolai nyelvoktatás bajainak feltérképezésére.
Diákok
A részbűnbakok megnevezése persze egyfolytában zajlik. Mondják, a diákok kevéssé motiváltak, s a tanáraik sem tudják velük megszerettetni a nyelvtanulást. A kérdés azonban - saját, középiskolások körében szerzett tapasztalataim szerint - nem ilyen egyértelmű: a tanulók többsége ugyanis érzi, tudja, elméletben legalábbis, hogy idegen nyelvet tudni hasznos, kell a mindennapi életben, a jobb munka megszerzéséhez stb. A baj inkább az talán, hogy mire a diák eljut a nyelvtudás hasznosságának felismeréséhez, hogy nem kellene vállvonással lesöpörni a szülői intelmet, miszerint "ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy", addigra már az iskolai tapasztalatok győznek. Az angol, német, francia egy lesz a tantárgyak közül, ahol házi feladat van, feleltetés, dolgozat és pont úgy meg lehet bukni belőle, mint matekból, fizikából vagy történelemből. És ehhez igazodik a tipikus diákattitűd is: megúszni, puskázni, ahol lehet, javító dolgozatot írni, hogy meglegyen a kettes. Pedig az idegen nyelv az én szememben félig-meddig "készségtárgy, mint az ének vagy a testnevelés, nem ismerethalmaz, illetve csak kis részben az. Inkább hasonlít a jogosítvány megszerzéséhez: ott is kell tanulni, a KRESZ-re a legtöbb ember mégsem klasszikus tananyagként tekint. Ha pedig kvázi készségtárgy, akkor talán előhozakodhatok saját példámmal kisiskolás koromból: 7 éves koromtól kezdve versenyszerűen sportoltam, szerettem csinálni, kezdetben csak úgy, később mániásan, de az iskolai testnevelést nem. Mert nem voltam jó a zsámolyugrásból, négyest is alig kaptam rá, rúdra mászni pedig egyáltalán nem tudtam, pedig másrészt 10 évesen korosztályos országos bajnok lettem gyors- és hátúszásban. Ha nem kezdtem volna el idejekorán sportolni, az iskolai testnevelés aligha szerettette volna meg velem a mozgást.
Tanárok
Gyakran hallani az okok között azt is, hogy a nyelvtanárok sem elég motiváltak, illetve elavult módszerek szerint tanítanak. Tény: a pedagóguspálya elöregedett, ráadásul nagyon erősen "koptat", ezért nyilván sok a pályán az ötvenes éveik felé járó, a több évtizednyi iskolai munkától kiégett, már csak a nyugdíj felé kacsingató nyelvtanár. Már aki megmaradt, mert egy angol- vagy némettanárnak nyilván jobb az esélye a szakmaváltásra, mint mondjuk egy hasonló problémával küszködő magyaros kollégának. A tanárok kiégése, érdektelenné válásának oka, meggyőződésem, nem a személyiségükben keresendő, mint ahogy annak sem, miért jelentkeznek oly kevesen a minősítési eljárásokra. Megoldás kell, rendszerszintű, matekosokra, törisekre, mindenkire egyaránt.
És még valami az elavult metodikáról. Ha szigorúan a szakmódszertant nézzük, azért olyan rohamléptekkel nem megy előre a világ: a múlt héten önszorgalomból elvégeztem egy szinten tartó-frissítő-alapozó online kurzust a London Teacher Training College fejlesztésében. Tanultam új dolgokat, hasznosakat, jó, gyakorlatias ötleteket, de azt láttam, az angol tanítás világában semmi forradalmi nem történt azóta, hogy 1986-ban kiléptem az egyetemről. Oké, az IKT, a technika más, de én személy szerint rettentően utálom, ha a 21. századi tanár cimke definíciója kimerül abban, hogy okostelefont, táblagépet használunk, ha az egyszerű választásos teszteket nem papíron, hanem az egyébként szellemes és ügyes Kahoottal vagy Redmentával oldjuk meg. Meglehetősen leegyszerűsített kép lenne azt gondolni, mint erre egyébként Nádori Gergely egy blogbejegyzésében nemrég rámutatott, hogy a padokban sok kis digitális bennszülött ül, velük szemben pedig ott áll egy digitális analfabéta. Szerintem egy pedagógus nem az órai áramfogyasztástól válik, illetve attól még nem válik innovatívvá, más szóval lehet táblafilccel, papírral is újszerű, kreatív dolgokat csinálni az órán. Ez sok idő, sok gondolkodás, de, mint egy volt kollégám mondta: "Gondolkodni ér."
Tankönyvek
Elavultak a tananyagok, mondják néhányan. Szerény véleményem szerint meg nem, vagyis jellemzően nem. Nem mondom, hogy nem találkoztam még iskolai oktatásban használt, de megítélésem szerint silány minőségű tananyagcsomagokkal, de - angolban legalábbis - az iskolai piacot a nagynevű nemzetközi kiadók termékei uralják. Ezek pedig, bár időnként messze vannak a tökéletestől, gyengének azért nem nevezhetők. És elavultnak sem, még ha nem is a legfrissebb kiadásúak. /Itt most nem jönnék elő sokadszorra azzal, hogy milyen ellenszenvesen profitvadász megoldásnak tartom azt, hogy 3-4 évente új, a régi kiadással nem nagyon kombinálható változatok jelennek meg, ahelyett, hogy ezeket - pénzért, de méltányos áron - folyamatosan, akár digitálisan frissítenék/.
Zárszó helyett
Szerintem az iskolai nyelvoktatással pont az a baj, mint az iskola egészével: nem teremt kapcsolatot a valósággal, a tanultak alkalmazhatóságával ott sem, ahol ez a kapcsolat közvetlen. És anélkül, hogy most bele kéne menni a PISA kontra TIMSS, lexikális tudás kontra kompetenciafejlesztés, tantárgyi kontra projektalapú oktatás típusú vitákba, egy biztos: a nyelvoktatásnál ordít, ha a tudás akadémikus és nem lehet köznapi hasznosságra, "aprópénzre váltani". Más tantárgyaknál ez talán kevésbé vagy nem rögtön jelentkezik, mondjuk rosszalló fejcsóválással meg lehet úszni olyan "elszólást", ha valaki mondjuk Mátyás királyt Széchenyi István kortársának tartja. Meg hát nyilván mindegyikünk tapasztalt már olyasmit, hogy érettségizetteknek gondja támad kiszámolni, mennyi az egész, ha mondjuk a 19 százalék 205, vagy azzal, hogy ha az időjárás-jelentésben "leszálló légmozgásról" hallanak, akkor nem tudják, vigyenek-e esernyőt magukkal...
A nyelvórán elsajátított dolgok akkor működnek, ha tudom alkalmazni. Megint csak az autóvezetést hozom példának: ha nem tudsz/mersz beülni a kocsiba és elmenni a szomszéd kerületbe, nem tudsz vezetni, vagyis csak elméletileg, hiába van jogosítványod. Angolul nem akkor kezdek tudni, ha négyesre megoldom a nyelvtani tesztet a 1st conditionalből, akár Kahooton, akár nem, hanem ha külföldön el tudom mondani, hogy "Egy Big Mac menüt kérek kólával" és megértem, ha az eladó visszakérdez: "Itt lesz fogyasztva?" esetleg "Adhatom nagyobb krumplival?" És ehhez legfőképp az kell, hogy a diák a kezdetektől tudjon, merjen, akarjon beszélni, még ha nyökögve, még ha hibásan is. Ha megértenek és megérted, jó, ha nem, nem tudsz /eléggé/. A friss jogsival vezessük a kocsit, fokozatosan, egyre messzebbre, ha egyszer-egyszer lefulladunk a lámpánál, nem olyan nagy baj. Ha "benézzük a macisajtot", az igen - akkor nem tudunk vezetni. Zárójelben: mivel az egyes nemzetek idegennyelvtudását rendszerint önbevallásosan mérik, lehet, hogy a magyarok néhány országot akár meg is előznének, ha meg mernének szólalni, illetve a válaszadók tudnák, hogy mit tudnak, pedig lehet, hogy ők is "lefulladnak" időnként, csak ezt a helyén kezelik.
Ennek eléréséhez viszont talán némiképp ki kellene emelni a nyelvoktatást a hagyományos tantárgyak köréből és eltolni a készségfejlesztés irányába, szerepjátékokkal, bohóckodással, szimulált helyzetek alkalmazásával /ahogy ezt a nagy nyelvvizsgaközpontok is egyre inkább teszik a vizsgákon/, nem hagyományos számonkérési-értékelési formák, ikszelős-nyomkodós tesztekkel, táblagéppel vagy anélkül. Maradjon az osztályozás, ha muszáj, bár én az értékelésnél általában is jobban szeretem a százalékolást, mert érzékenyebb, plasztikusabb. El tudom képzelni - mit elképzelni, támogatni tudnám - azt is, hogy általános iskolában, sőt a középiskola elején, a 9-10 évfolyamban idegen nyelvből csak a háromfokozatú, kiválóan megfelelt - megfelelt - nem felelt meg skála mentén értékeljünk, még ha lennének azért év közbeni, hagyományos ellenőrzések is. A százalékolás erre is jó lenne amúgy: ha például azt ellenőrzöm egy röpdolgozatban, hogy a diákok tudják-e az angol igék 3 alakját, akkor feltolhatom akár 75 százalék fölé a megfelelés szintjét, viszont egy problémamegoldó szituációs feladatnál lehet akár 40 százalék körül is a küszöb. Ilyen megoldásokkal bátorítanánk a nyelv használatát, hangsúlyoznánk a megszólalások, az alkalmazás fontosságát.
Így viszont alighanem megváltozna a teljes módszertan, hiszen még alapvetőbb lenne az órán passzív diákok bevonása, holott osztott csoportok ide vagy oda, a páros vagy csoportmunka hatékonyságnövelése-ellenőrzése 14-15 diákkal is nagyon nehéz feladat. /De kár, hogy a régi nyelvi laborok kikoptak, ezek 2.0 változatával kiválóan kézben lehetne tartani az egyéni és pármunkát az órákon/ Viszont legalább ösztönözné a diákok részvételét a csoportmunkában, projektekben, és - ha már 21. század meg IKT - a csoportmunkáról okostelefonnal hangfájlok készülnének, és ezeket a tanár utólag ellenőrizhetné és kijavíthatná.....
Érteni vélem az ellenérveket: oktatásirányítói, pedagógusi oldalról: nehéz, kivihetetlen, fenekestül felforgatja, sokszorosára növeli a tanárok felkészülési idejét stb, stb. Igaz. De mondta valaki, hogy tanítani könnyű...?.
