Most lesz két éve, hogy komolyabb kapcsolatba kerültem a távoktatással. Azóta - a lépéstartás jegyében - temérdek cikket, esszét, blogbejegyzést néztem át vagy olvastam el: elenyésző részben magyarul (mert itthon jó, ha egy negyedévben 1-2 anyag megjelenik), illetve - reménytelenül megpróbálva utat vágni a megjelenések dzsungelében - angol nyelven.

Jöttek-jönnek számolatlanul a "termékmegjelenítések", vagyis promóciós anyagok új LMS-ekről, frissítésekről, ki tudja, milyen adatforrásokra épülő statisztikák és prognózisok, amelyek szinte kivétel nélkül az e-learning és m-learning derűs jelenét és fényes jövőjét mutatják. És persze dőlnek a személyes reflexiók, szakértői vélekedések, okosságok, rendszerint az online média kattintásvadászati törvényeihez igazodva, pontokba szedve, ötletekként tálalva. Ezek egy részét tovább is posztoltam, feltéve, hogy nálam belefért a 60 pluszos kategóriába, vagyis legalább 60 másodpercet érdemes volt rászánni az áttekintéséhez.

Ez utóbbi csoportba tartoznak azok az újabban egyre másra megjelenő írások, amelyek arra próbálnak rávilágítani, az e-learning fölött nem felhőtlen az ég. És most nem csak olyasmire gondolok, mint az itt leírt jelenségek, illetve a helyzetre reagáló, és az előző alkalommal általam is megosztott IVSZ-kiáltvány hívja, hanem például erre az angol nyelvű írásra, amely a közhelyes tálaláson és megfogalmazásokon túl az e-learning valós problémáit említi: a tanulók motiválatlanságát és érdektelenségét, a személyesség, a társadalmi kompetenciák fejlesztésének hiányát és a terület valamiféle "túltechnokratizálódásának" veszélyét azáltal, hogy az elektronikus oktatás egyre kevésbé a pedagógusok, sokkal inkább az UX-szakemberek, instructional designerek által irányított tevékenységgé válik.

De mi a helyzet Magyarországon, és miért baj, ha az informatikusok és dizájnerek diktálnak?

Röviden: 

1. A helyzet - a motiváció, a tanulói érdeklődés szempontjából -  szerintem ugyanilyen, vagy még rosszabb. Most persze nem beszélek az idehaza talán legjobban prosperáló távoktatási területről, a vállalati /tovább/képzések, tréningek piacáról, hiszen ott - bár a jelek szerint rajtuk is elfér néhány, pontokba szedett jó tanács - legalábbis formálisan, kívülről, akár erőből is meg lehet teremteni a motivációt, akarom mondani a "motivációt": "Vagy tartod a lépést, vagy a fizetésed, munkaköröd, munkahelyed bánja." De magától, szabadon ki választja az e-learninget? A főiskolák-egyetemek távoktatási tagozatai évek óta amolyan kísérleti státusban működnek, az ide jelentkezők aránya 1 százalék körül stagnál. Csoda? A diákok 6 éves koruktól kezdve  egy nagyon erősen konzervatív iskolai közegbe nőnek bele, hála az oktatásirányításnak, sőt - a nem túl jelentős számú innovatív, kreatív pedagógust leszámítva - a félelemből, kényelemből "felfelé mutogató" pedagógusoknak is. Olyan szellemiségbe, ahol az internetezés, a telefonnyomkodás eleve léhaság és időpocsékolás, maximum nem túl tartalmasnak ítélt szabadidős tevékenység, az iskolában, a tanítással kapcsolatban pedig legtöbbször hivatalból üldözendő cselekmény.

Ráadásul az állami szabályrendszer később sem számol komolyan az e-learning lehetőségeivel. Duális képzés a divat, de vajon hány intézmény fogja "elektronizálni" az elméleti oktatást, akár csak azért, hogy rugalmasabb időbeosztást tegyen lehetővé a műhelyekben épp a szakmát gyakorlatban tanuló diákoknak? Ugyanígy, a felnőttképzési jogszabályok is csak valami marginális dolognak tekintik az e-learninget, ráadásul totál anakronisztikus elvi alapokból kiindulva.

2. Szóval, az egyáltalán nem baj szerintem, ha a magyar e-learningben az IT-szektor és az UX-guruk viszik a prímet. Csak vigyék, csak vinnék...!  A baj inkább az, hogy még az ő sokszor igencsak fontolva haladásukkal sem tud a pedagógustársadalom zöme lépést tartani. Az pedig ma jobb híján az élen menetelők dolga és felelőssége, hogy kialakuljon a két csoport közötti kapocs. Hídemberek, más szóval mixerek kerestetnek: mixerek, akik informatikai újdonságokat kevernek az adaptív oktatás lehetőségeivel, korszerű tudásanyagot, játékosságot, gyakorló-számonkérő feladatokat elegyítenek, egyetlen harmonikus és hatásos koktéllá rázzák össze az online, személyes és flipped learning módszereket. Olyan pedagógusok, akik képesek az oktatás humán oldalával, személyességével, szakmódszertani ismereteik távoktatásba történő beépítésével átütni a falakat. Motiválni, megmutatni, hogy létezik - mert szerintem létezik - "emberarcú e-learning", olyan, ami egyszerre elfogadható a modernisták és tradicionalisták számára. Inspiráló, szerethetően személyes és hatékony. Tanárképző főiskolák, esetleg?