Hamarosan eljön az idő, hogy megszűnik annak a jelentősége, hogy ki milyen formában tanul, és a kutyát sem fogja érdekelni, hogy egy oktatási program hagyományos vagy online formában zajlik-e - ezt jósolja Lucie Lapovsky közgazdász, több amerikai egyetem vezető tisztségviselője a Forbes magazin vendégoldalára írt bejegyzésében.  Lehet vele vitatkozni, bár érvelése logikus, levezetése világos, következtetései pedig - legalábbis a magamfajtának - rokonszenves és biztató. A gondolatmenet hátteréül szolgáló adatok is meggyőzőnek tűnnek: ennek gerincét egy nemrég a Pearson által publikált felmérés adja, amelyet az amerikai egyetemek vezetői és oktatói körében végeztek a felvételi adatokat is figyelembe véve.

Lucie, attól tartok, azért túlságosan is optimista: az általa vizionált helyzet nem holnap, és nem is holnapután fog bekövetkezni. Félek, ma még elhamarkodott dolog az e-learningre, mint oktatás-módszertani megoldásra gondolni, legalábbis abban a formában, ahogy jelenleg mondjuk a csoportmunkára vagy az egyéni feldolgozásra, adatgyűjtésre tekintünk.

De mit is jelent mostanság az e-learning? Nem módszert, hanem leginkább képzési formát. A magyar felsőoktatási intézmények munkarend szerinti megosztásban különítik el a távoktatást, vagyis tagozatként kezelik.  Kicsit másképp, de ugyanígy járnak el az olyan csúcsegyetemek is, mint például a Harvard, ahol az esti, illetve az e-learning kurzusokat külön egységbe szervezték ki.

 Módszernek nevezi, de képzési formának tekinti az e-learninget a felnőttképzésről szóló magyar törvény, illetve annak elfogadásra váró módosítása is,amiről az előző bejegyzésben igyekeztem felhívni a figyelmet. Hiszen aligha módszertani szabály például az, ha előírjuk, hogy egy kurzus keretében minimálisan hány kontaktórát, vagyis helyszíni, személyes jelenléten alapuló hagyományos tanórát kell megtartani. Mert a módszer amúgy senkit nem érdekel, a végeredmény számít. Vagy el tudunk képzelni például olyan nyelvvizsgát, ahol a diákot először kifaggatják, hány újságcikket olvasott idegen nyelven és azt az órán hogyan dolgozták fel, mielőtt a kezébe nyomják a vizsgafeladatot...?

Azt hiszem, még nagyon távol van az a pillanat, hogy az e-learning képzési formából módszerré válhasson. Csak a példa kedvéért vegyük a mai magyar oktatáspolitika divatkifejezéseit. "Duális szakképzés" - mondjuk a csodaváró hívek révületével, de hány illetékesnek jut eszébe, hogy a szakmák jelentős részénél a munkahelyi gyakorlati oktatást milyen hatékonyan, valójában párhuzamosan lehetne megfejelni az elméleti szaktudás távoktatásos átadásával. Vagy a másik: évek óta halljuk a panaszt, kevés a műszaki-informatikai szakember, nincs érdeklődés az ilyen képzések iránt. De nem lehetne-e mindezt játékosan, élvezetesen és hatékonyan online tanítani? Akár csak pályaorientációs céllal, előkészítő kurzusokon...

Széllel szemben persze nehéz. Márpedig az e-learning tovaterjedésének - leszámítva az üres dumát, deklarációkat,  szóbeli hitvallásokat a jövő iránti elkötelezettségről - szinte csak ellendrukkerei vannak. Tanulságos megnézni, mit gondolnak a már említett Pearson-felmérésben a megkérdezett egyetemi vezetők az online oktatásról, és mit a tanszéki oktatók...Akár ott, akár idehaza: a tanárok nem kis része ellenérdekelt, vagy legalábbis azt hiszi, ellenérdekelt. Félti az állását, kényelmes. Csoda? Gondoljunk csak a magyar pedagógustársadalom korfájára, és arra, hogy az elöregedő tanári gárdából hányan gondolhatják, hogy majd csak kihúzzák valahogy a nyugdíjig.

Ellenérdekeltek a tanügyirányítók is, akik szeretnek "folyamatot szabályozni", bekukkantani a matekórába és megmondani, május 27-én éppen melyik magyar verset kell olvasniuk a nebulóknak. Sokan hiszik ma is, hogy amikor a tanár épp nem krétaporral keni össze a kezét /bocsánat, korszerűen: nem a táblafilccel maszatolja össze az ujjait/, akkor nem dolgozik, s a diák is lóg, ha nem a füzet fölé görnyed, hanem a képernyőt bámulja vagy a táblagépet nyomogatja.

De a távoktatás nem módszer, mondjuk el sokadszor, hanem képzési forma. Így közelítenek hozzá az ellenérvek hangoztatói is. Nincs érdeklődés, nincs kereslet a diákok részéről az e-learning iránt - mondják. Igaz. De mitől lenne, ha a távoktatás elkülönítve, zárványként létezik a magyar oktatásügyben? Elvárható-e vajon, hogy a diplomára vágyakozó diák a nappali tagozat államilag támogatott képzései helyett az önköltséges "távoktatási tagozatot" célozza meg? És hát a vállalati továbbképzések, tréningek világában mégiscsak meg lehet valósítani azt, hogy az e-learning módszer legyen, és a távoktatási formák alkalmazásával mindenki jól járjon. A cég azért, mert olcsóbb, nem veszi ki a dolgozót a munkából, a beiskolázottak pedig azért, mert bárhol, bármikor elsajátíthatják a tudnivalókat.