Prievara Tibor: A 21. századi tanár,
Prievara Tibor könyvét kétszer olvastam el. Először gondosan, jegyzetelgetve, el-eltűnődve, nem sokkal a könyv novemberi megjelenése után. Aztán jöttek a reakciók máshonnét, a HVG 2015. 50. számában például egy hosszú interjú a szerzővel /utóbb aztán a Vasárnapi Hírekben is/, ami elbizonytalanított: értem-e, jól értem-e a könyvet, illetve a szerző szándékát? Elolvastam, pontosabban átfutottam hát másodszor is, kihasználva a téli szünetet. Előrebocsátom: magam csak félig-meddig érzem közvetlenül érintettnek magam: egyrészt pedagógus, angoltanár vagyok, és még korszerűnek is szeretném gondolni magam, tehát örömmel fogadok minden jó ötletet, trükköt, főként, ha ezt egyenesen rendszernek nevezi a kitalálója-kifejlesztője. /Ide most kívánkozna egy zárójelek közé foglalt kérdőjel - (?) -, hiszen szerző és kritikus 4-5 éves fejlesztői munkáról beszél, a kiadói megrendelőoldal viszont ezt írja: "ÚJDONSÁG, CSAK NÁLUNK! A külföldön oly népszerű tanulásszervezési módszer kézikönyvét most először olvashatja magyarul, a hazai oktatási rendszerre adaptálva, a Tanárblog.hu népszerű szerzőjétől, olvasmányosan, gyakorlatiasan."./
Másrészt viszont jelenleg nem iskolásokat, hanem felnőtt csoportokat tanítok, náluk pedig - tapasztalataim szerint - sokszor egészen más és nagyon vegyes a motivációs háttér, a terhelhetőség: ez a "kell a papír a nyelvvizsgapótlékhoz"-típusú megközelítéstől az "annyiszor nekifutottam már, jó lenne végre tudni is valamennyit"-inspirációtól egészen a hobbiszintű elmekarbantartásig terjed. Ha még az eltérő tudásszintet, kort, elfoglaltságot is hozzáveszem, akkor tanárként már nagyon nehéz koherens pedagógiai rendszerben, módszertanban gondolkodni: itt nem az osztályzatok számítanak, nem elsősorban az önértékelés és a szorgalom, ha másért nem, hát azért, mert az otthoni munkát, felkészülést is alapvetően befolyásolja a munkahelyi elfoglaltság, a család. Az óráknak viszont egyszerre kell mindenki számára érdekesnek, gyakran különlegesnek lennie - hiszen, ha nem azok, akkor a tanulók egy része törvényszerűen elkedvetlenedik és kimarad -, ráadásul sokszor az volt a benyomásom, sokuk akkor érzi, hogy tanul, hogy "angolórán van", ha legalább nyomokban megidézem számukra az akár évtizedekkel korábbi nyelvórák világát, annak minden avítt módszertani elemével együtt. Tapasztalataim szerint - legalábbis a felnőttképzésben - fontos szabály, hogy érezzék, minden pillanatban tanulnak valamit. Igaz, kinek-kinek más adja meg ezt az érzést: van, akinek a korszerűnek tartott projektmunka, van akinek az, hogy hangosan olvastatom, és kijavítok minden kiejtésbeli hibát... Personalized learning - mondanám a megoldást, csak hát erre a csoportkereteken belül csekély a lehetőség.
Ennyi kitérő után vissza a könyvhöz.
Az olvasó véleménye
"Egy promócióban láttam meg a szóban forgó könyvet, és azonnal megkívántam" - írja könyvajánlójában Boér Zsuzsa logopédus-gyógypedagógus a blogján. Én nem, sőt igazából a címe - A 21. századi tanár - egyáltalán nem tetszett. Üresnek, nagyotmondónak találok minden ilyen típusú - az online sajtó kattintásvadászatával meghonosodott - felvezetést, témamegjelölést, 2015-ben leírva pedig még mosolyogtatónak is. Nincs mulatságosabb elolvasni pár év távlatából azokat a jövendöléseket, amelyek, főként így, január táján mondják a tutit, hogy egy-két év múlva ez meg ez történik. A jövő trendjei, a jövő oktatása, a jövő munkaerőpiaca.... Nem szeretem ezeket a megfellebbezhetetlen cimkéket. Pár éve a laptopok halálát és a táblagépek forradalmát jósolták, körülbelül egy éve a tabletek halálát és a telefonok diadalútját, mostanság meg azt olvasom, vége a mobilkorszaknak, jön a dolgok internete és az AI. Csak a nyelvoktatásnál maradva: most a gamification, a storytelling a menő, a korszerű, a tankönyvkiadók pár évente átdolgozzák a tankönyvcsaládokat - igaz, néha csak pont annyira, hogy az új szett /ára több tízezer forint/ éppen ne legyen kombinálható az előző kiadás elemeivel -, hódít a grammar és vocabulary bank, az iChecker, de, hogy 10-15 év múlva mi marad meg ebből, mi számít majd elavultnak és mi lesz az új módi, nem tudom. de gyanítom, a 2020-as, 2030-as évek trendkövető pedagógusait azért nem fogják majd 22. századinak mondani. Elképzelem, ahogy valaki 1915-ben megmondja, milyen a korszerű, a 20. századi oktatás, mit kell tudnia egy tanárnak mondjuk a 90-es, de akár a 80-as, 70-es években.... hm. Másrészt az a gyanúm, táblával-krétával is lehet valaki innovatív, online felületen is lehet korszerűtlen, igénytelen vagy amatőr - egy ilyen kezdeményezésről egyébként pont e könyv szerzője szedte le nemrég a keresztvizet, amúgy szerintem is jogosan.
Ám a cím csak amolyan felütés. A szerző - aki azért láthatóan szereti használni a "21. századi"-minősítést, ami a könyvben amolyan viszonyítási pontként elő-előjön -, az előszóban írtak szerint nem tekinti magát "a 21. századi tanárnak" - hanem, mint hozzáteszi, "csupán a 21. századinak mondott pedagógiai elemeket" próbálta rendszerbe fűzni és a gyakorlatban kipróbálni. A 21. századinak mondott elemek az Innovative Teaching and Learning /ITL/ Research 2011 februári publikációján alapulnak, és 5 képességet sorolnak fel /együttműködés, tudásépítés, IKT-használat, valós problémák megoldása és innováció, önszabályozás/, amelyeknek a szerző viszonylag tág teret szentel; szerencsére tanáros egyértelműséggel /és időnként szintén tanáros bőbeszédűséggel/ magyarázva. Anélkül, hogy a felsorolt elemeket egyenként elemezném, nem pontosan értem, hogy az író miért érzi szükségét, hogy a saját rendszert beillessze az elméletbe. Lehet így, nincs baj ezzel, de a könyv vonalvezetésének nem tesz vele jót; nekem kicsit akadályozza a megértést és lényeglátást. Úgy tűnik, Prievara Tibor gondolatmenete és ezáltal a könyvszerkezet is túlontúl "21. századi", vagyis digitális. Próbál rendet tartani, az általánostól az egyedi felé haladni, számozza a fejezeteket...de láthatóan megszenvedi a könyvszerkezet linearitását. Csapong, átlép az elméletből a saját gyakorlatához, majd vissza. Csak egy számomra jellemző példa: a pontrendszer ismertetésének kellős közepén bepattan a 8. fejezet /a 75. oldaltól/, ami egy egyébként érdekes elméleti fejtegetés a digitális bennszülöttekről és bevándorlókról. De miért ott és így? Egy könyvnél ez engem zavar, egy appnál, online felületnél fel sem tűnne - ezért gondolom, hogy a szerző digitális logikával ír könyvet -, ott lehetne mélységben szerkeszteni, a hátteret, előzményt linkekkel hátra sorolni és célra tartani, fókuszálni. És akkor nem lenne szükség arra a könnyed, önirónikus, de mégiscsak apologetikus megjegyzésre sem, hogy "Nem kínos itt elkezdeni olvasni a könyvet." Mindezt a 224 oldalas könyv 145. oldalán.
És az érdemi reflexiók előtt még egy megjegyzés. Könyvnél, de szerintem még újságnál is alapkövetelmény: ha utólag, a tördelt levonatba írunk bele, esetleg húzunk belőle, akkor annyi bekezdést, illetve oldalt kell áttördelni, hogy a változtatás az olvasó számára ne legyen észrevehető. Ennél a könyvnél nem ez történt: ordító, árulkodó lyukak vannak a szavak között például az 53., és a 79. oldalon, az 52. oldal utolsó bekezdésében pedig egy pótlólagos beírás szóköz nélküli, értelmetlen katyvasszá sűrített egy sort. Ez, mondjuk így, nem elegáns....
A tanár dilemmái
"Egy pedagógiai szemléletváltás személyes története" - mondja a könyv alcíme, ami, azt hiszem, fedi a lényeget, már ha a dolgot a szerző egyéni szakmai fejlődéstörténetével azonosítjuk. "Termékoldalról" nézve a könyv egy folyamatosan finomodó motivációs és értékelési szisztéma bevezetésének hiteles története. Nekem hiteles. Hiteles, mert konkrét iskola - a budapesti Madách gimnázium - angolóráinak, négy év kísérleteinek szakmai összefoglalója, sok adattal, akár statisztikailag is releváns eredményekkel, buktatókkal, tévutakkal. Négy év finomhangolásra nem kevés - valójában ekkora a hagyományos gimnáziumi képzés teljes ciklusa.
Prievara Tibor teljesítménye szerintem már-már heroikus. És nem csak a négy év miatt, hanem azért is, mert - most majdnem leírtam azt a végtelenül utált közhelyet, hogy "gúzsba kötve táncol", de idejében észbe kaptam - a módszer kidolgozója és adaptálói /erre is vannak példák a könyvben/ nagyon keskeny mezsgyén egyensúlyoz a tanügyi szabályozás csapdái között.
Miről is van szó konkrétan? A Prievara-módszer szerint a diákok egyéni célokat egyéni utakon, önmagukat is értékelve követnek: először érdeklődési kört választanak, s e mentén haladnak különböző, nagyrészt önként és egyénien választható feladatok megoldásával a szintén előre meghatározott és megnevezett céljuk /nyelvvizsga, szókincsbővítés stb./ felé. A diákok pontokat szereznek, illetve veszíthetnek el, a pontokat pedig 3-4 hetes időszakok végén - ahogy mondják, játékosítva, vagyis a számítógépes játékok felépítésére utalva /a gamificationről itt/ -, szintenként konvertálják osztályzatokká. Mert a szabály a Madách angolóráin is szabály, vagyis nem lehet eltérni tantervtől, témazárástól és attól, hogy a tanulói eredmények érdemjegyek formáját öltsék. Másrészt viszont az osztályzatok belső tartalmát adó pontok nem feltétlenül tudást, teljesítményt, hanem törekvést, motivációt, energiabefektetést - a diákok szóhasználatában "szorgalmat" - /is/ tükröznek. Egy közbevetett megjegyzés: annyira jó lett volna a könyv függelékéhez, dokumentumanyagához egy-két videót csatolni, hogy lássuk, hogy is fest a valóságban egy Prievara Tibor-féle tanóra...! Persze, ehhez /is/ a természetes terep az online felület, digitális alkalmazás lenne, de néhány QR-kóddal a könyvhöz is lehetett volna csatolni videót, mert én - igaz, villámkereséssel - csak ezt találtam.
Projektalapú oktatás - mondanám, bár nekem kifejezetten szimpatikus, hogy itt nincs szó a korszerűnek mondott, tapasztalataim szerint azonban osztálytermi keretek között nem túl hatékony csoportmunkáról. Hozzáadott pedagógia értékre fókuszáló oktatás - mondják sokan, bár e kifejezés pontos mibenlétét egyéni vagy csoportszinten alig tudom értelmezni, s ha igen, végképp nehéznek tartom a mérését. Ezt a kifejezést amúgy is iskolákra szokták alkalmazni, mint ahogy ezt tette-teszi Nahalka István oktatáskutató is saját "alternatív" középiskolai rangsorának összeállításakor.
A törekvés világos, a rendszer - kompromisszumok árán - működik, és, a saját mérés, összegzések alapján még eredményes is. És szimpatikus, inspiráló. Olyannyira, hogy hetek óta gondolkodom: mit, hogyan lehetne átültetni belőle az iskolán kívüli felnőttoktatás körülményei közé. A feladat persze sok szempontból egyszerűbbnek látszik: nálunk más a tantervi kényszer, mint a közoktatásban és az osztályzás is kivédhető, legalábbis kiváltható. Én jól elvagyok, jól elvoltam eddig a százalékolással, ami persze ugyanúgy eredményalapú, ugyanúgy teljesítményt mér, viszont érzékenyebb, mint az ötfokozatú rendszer. Potenciális követőként azonban fölmerül bennem a kérdés, kell-e, lehet-e egy felnőttekből álló - mondjuk vállalati - csoportnál az értékelés második dimenziójává tenni a motiváltságot, aktivitást, elkötelezettséget, szorgalmat? Hiszen egy 30-40 éves, adott esetben vezető beosztású tanulónál ezt rengeteg külső szempont befolyásolja, nem mondhatom neki, hogy "a te dolgod az, hogy tanulj", mert nem az a dolga. Ehhez a helyzethez a tanárnak kell alkalmazkodnia.
Szerintem ráadásul az oktatás értékelési rendszere - akár százalékos, akár érdemjegyekkel történik - hagyományokon, beidegződéseken, közmegegyezésen alapul. Nekem most úgy tűnik, kikezdhetetlenül, bár vannak lehetőségek a szisztéma finomítására. Talán a legtöbb, amit tenni lehet, az, amit Prievara Tibor csinál - megtartja a kötelező kereteket és oldja a belső tartalmat. Én azonban ezt problémák forrásának is gondolom. Mert megegyezhetek a csoporttal, osztállyal és a gyerekek szüleivel, hogy nálam az ötös, négyes stb. nem ugyanazt jelenti, mint a szomszéd iskolában, de, ha kilépek a körből, akkor máris az érdemjegy klasszikus értelmezése válik mérvadóvá - felvételi pontokat például leginkább osztályzatok alapján, nyelvvizsgaeredményt százalék alapján kalkulálnak, és pont senkit nem érdekel, hány hónap vagy év, és milyen intenzitású munka van a számok mögött. És akkor még nem beszéltem az elvi dilemmámról. Szabad-e, lehet-e azonos "jelrendszeren" belül többféle dolgot értékelni, s ha igen, hogyan? Emlékszem, már kamaszként milyen felemásnak éreztem a kádári oktatáspolitika innovációját, a SZET-et, továbbá - párhuzamot nem vonva a két dolog között - néhány éve milyen megütközéssel hallottam azt a jó szándékkal, becsületes segítőkészséggel átitatott szabály bevezetését, hogy a hátrányos helyzet pluszpontokat ér a felvételin. Ez utóbbiról egyébként továbbra is az a véleményem, hogy minden erővel támogatni szükséges a mobilitást, a felzárkóztatást, tehetséggondozást, az egyén erőfeszítéseit pedig maximálisan díjazni kell, de talán nem úgy, hogy ezeket egy rendszer a megszerzett tudás dimenzióján belül írja jóvá. És akkor még itt van a szempontok világossá, átláthatóvá rendezése. Jó példa erre a könyvben szereplő, az órákon passzív Zsófi esete, akinek a tanár azzal próbálta meg az aktivitását növelni, hogy ő akkor is pluszpontokat kapott a megszólalásaiért, amikor másoknak ez nem járt. Zsófi kinyílt, ám idővel - amikor a tamár úgy érezte, célt ért, és nem díjazta minden esetben pluszponttal a megszólalást - Zsófi nem értette, miért maradoznak el ezek a pontok, az osztálytársak meg azon ütődtek meg, nekik miért nem jár az, ami Zsófinak.
Eltanulható, jó ötletnek tartom ugyanakkor az előzetes érdeklődési irány mentén történő tanulást és a célmeghatározást, az egyéni utak bátorítását a felnőtteknél is, bár a rendszerépítés, a szabályok lefektetése alighanem hosszabb időt vesz igénybe még. Átvenném, sőt megpróbálnám kiterjeszteni a szintenként adható pontok rendszerét, mégpedig az "igazi" gamification, a játékosítás szabályai szerint - úgy, ahogy Prievara Tibor, bár talán akarta volna, szervezési és adminisztratív okokból nem tehette -, vagyis megpróbálkoznék azzal, hogy a "játékot" ne csak alapszinten lehessen elkezdeni, illetve, hogy tág időhatárok megadásával legyen lehetőség csoporton belül az eltérő időpontú teljesítésre: lehessen olyan, akár egy néhány fős csoporton belül, hogy valaki már bőven a második szintnél tart, míg más még az elsőn jár. Fogalmam sincs, hogy ezt meg tudnám-e csinálni, félek, nem. Pedig jó lenne: az első azért, mert ezzel - főképp az alacsonyabb tudásszinteken - talán lehetne igazodni a korábbi, szunnyadó háttérismeretekhez és aktivizálni azokat. Aki tanított már céges csoportokban felnőtteket, tudja, előzetes szintfelmérés ide vagy oda, hihetetlen különbségek lehetnek tanuló és tanuló tudásszintje között még néhány fő esetén is, főként a kezdő, alsó középhaladó szinteken. A másodiknak említett játékelem beépítése pedig talán arra lenne jó, hogy ezáltal tolerálhatóbbak lennének az eltérő munkaterhelésből, családi és más élethelyzetekből adódó különbségek, helyzetek és talán csökkenne a lemorzsolódás. Meg fogok vele próbálkozni.
Végezetül pedig jó lenne valami összegzés. Gondoltam, adok egy osztályzatot a tartalomra, egyet pedig a "külalakra" vagyis a könyvre, szerkezetére, kivitelére. De ezt nem tartanám viccesnek, inkább stílszerűtlennek. Úgyhogy marad a szöveges értékelés: erős tartalom, kifogásolható tálalás.
