Jókora botrányt robbantott ki a The New York Times egy május közepén publikált cikkével. A vádak szerint a pakisztáni illetőségű Axact szoftvercég, pontosabban annak őrizetben lévő vezetője éveken keresztül ezerszámra árulta nemlétező online kurzusok hamis online diplomáit. Állítólag a legtöbb hamis oklevél Szaúd-Arábiában talált gazdára, részben azért is, mert - mint ezt cikkében a szaúdi-amerikai közíró, Rasheed Abou-Alsamh felveti - az ottani munkáltatók nem túl sok gondot fordítottak a diplomák valódiságának ellenőrzésére.

A mostani eset nagyon sokat árthat a távoktatásos programok jó hírének - vonja le a szerző a következtetést. Félő, igaza van, az e-learninget gyanakodva figyelők alighanem most újabb muníciót kapnak ellenérzéseik alátámasztására. Az e-learning védelmében persze nagyon sok érv szól, azon az üzleti bon mot-n túl is, miszerint a jó termék egyik nyilvánvaló ismérve, hogy megpróbálják hamisítani, azon keresztül, hogy az ellenőrzési hanyagság ellen nincs orvosság, egészen odáig, hogy a tudást igazoló oklevelek hamisítása a legkevésbé sem a távoktatás világának sajátossága, gondoljunk csak a legutóbb kirobbant magyarországi esetre, amikor nyelvvizsga-bizonyítványokat árultak pénzért .

A történet azért mindenképpen tanulságos, már csak azért is, mert érdemes lenne az online diplomákat, de talán az egyéb végzettségeket, sőt a kurzusok elvégzését igazoló okleveleket is tartalmi szempontból egységesíteni a könnyű ellenőrizhetőség érdekében. Nem gondolok világot átívelő univerzális szabvány hipp-hopp bevezetésére, vagyis gondolok, de ettől még semmi sem fog pár évtizedig változni. Az viszont talán kevésbé utópisztikus, ha a végzettségek kölcsönös elismerésének mintájára először országok, majd országcsoportok előírnák - akár a mostani egyezmények módosításával - hogy egy /online/ bizonyítványnak milyen kötelező elemeket kell tartalmaznia, épp a kontrollálhatóság érdekében.

Hiszen a számítástechnikai eszközök mindent tudhatnak a e-learning-kurzusokról és a tanulókról: hányszor lépett be, milyen sikerrel vette a tesztek akadályait, kért-e távkonzultációt, stb., stb. A tanulók személyének azonosítása pedig történhetne biometrikus úton, hiszen az ujjlenyomat-azonosítás elvben alkalmazható lenne itt is. Ha pedig ez kevés vagy a személyiségi jogi szempontok miatt aggályos, akkor be lehet vetni a vegyes oktatás módszerét: a diák távolból tanul, de mondjuk a záróvizsgá/ka/t, államvizsgát személyesen teszi le. A diplomára pedig felkerülne egy elektronikus jel, mondjuk egy QR-kód, amit leolvasva részben vagy egészben láthatóvá válna a diplomát szerzők tantörténete, illetve abból csak az, amiket az adatok tulajdonosa, a diák betekintésre "átenged" mondjuk a munkáltatónak. Lehetetlenről álmodozom?