Nem először tapasztalom, hogy pedagógiai írásokat úgy igyekeznek korszerűvé és eladhatóvá tenni, hogy valahogy belekeverik az e-learninget. Ami nem baj, mert ha valamit az e-learning vagy az IKT emlegetésével lehet eladni a szakmai közvélemény számára, az végső soron azt jelenti, van /elvárt/ érdeklődés a téma iránt és van-lesz előrelépés is.

Valami hasonlót látok ennél a blogbejegyzésnél is. Mert a felvezetőben szerepel ugyan ez a mondat: "...egyes területek sajátosságaira szeretnénk rávilágítani, hogy a jövőben fiatal és felnőtt tanulóid számára is egyaránt motiváló eLearning tartalmakat hozhass létre", de aztán pont erről esik a legkevesebb szó. Van némi etimológia, "már a régi görögök is"-típusú történeti áttekintés és 5 pontba szedett lista arról, hogy miben különböznek a pedagógia és az andragógia alanyai tanulási szempontból. A felnőttek "urai a tanulási folyamatnak, ők irányítanak és kontrollálnak, a felelősség is 100%-ban őket terheli", aztán tapasztaltabbak, "a tanulás tárgyát tekintve" sokkal tudatosabbak, a tanulásban célhoz kötöttebbek, továbbá erősebbek a belső motivációik. Nagyjából ez.

Aha.
Gondolatébresztőnek mindenesetre tényleg jó volt a poszt, mert hát megpróbáltam végiggondolni a felnőttek oktatásának dolgát tapasztalataimat nem kevés oktatási vulgárpszichológiával ötvözve.

Tényleg, vajon milyennek látom az "átlagtanulót", aki felnőtt, mondjuk 30 év fölötti, családos és főállásban dolgozik?  Pontosabban, mire kell figyelemmel lenni, milyen igényekkel, lehetőséggel kell számolni, ha oktatni szeretnénk őket?

Idő és időbeosztás

A felnőtt tanulók legfőbb tulajdonsága, hogy nincs idejük. Ez részben még akkor is igaz, ha valamiféle külső kényszer vagy "kényszer" miatt - tehát munkahelyi kötelezettség, vállalás vagy a ranglétrán, illetve fizetési jegyzéken való előrelépés miatt - vág bele. Ráadásul, legalábbis tanárként és felnőtt tanulóként is azt tapasztalom, hogy amúgy jó időbeosztó képességgel rendelkező, adott esetben vezető beosztású diákok is hajlamosak a túlzott optimizmusra. Vagyis alapállapotra, "békehelyzetre" kalkulálnak, és éppúgy nem nagyon számolnak családi extra tennivalókkal, munkahelyi pluszmunkákkal, márpedig ilyen - egy betegség, határidős munka, projektzárás vagy mérlegkészítés mindig becsúszhat, tehát nagyjából alig-alig van annyi idejük, amennyivel eredetileg számoltak. Gyakran nem terveznek - vagy nem eléggé - azzal sem, hogy vannak, lesznek órán kívüli feladatok, tanulnivaló. Ez pedig egyrészt növeli a lemorzsolódás veszélyét, hiszen, ha nem tud kellő időt fordítani az otthoni tanulásra, akkor elveszíti a fonalat és elkedvetlenedik - a felnőttképzésben a kimaradók aránya átlagosan 60-70 százalék is lehet, a távoktatásban pedig még magasabb, akár 90 százalékos -, másrészt komoly kreativitást követel a tanártól: lehet-e és hogyan lehet minél többet helyben megtanítani, illetve miképp lehet a motiváltságra építő, nem hagyományos feladatokkal arra késztetni a tanulókat, hogy  az órán kívül is foglalkozzanak az anyaggal? 

Háttérismeretek

Egy felnőtt tanulócsoport tagjainak háttérismeretei, hozott tudáselemei rendkívüli módon eltérhetnek. Nyilván minden nyelvtanár kollégám tudja, hogy lehet bármilyen alapos egy szintfelmérő teszt, amellyel összeválogatják a résztvevőket, erős egyéni különbségek adódhatnak mondjuk egy gyenge középhaladónak beállított csoporton belül is. Ilyenkor - jobb híján - a tanár megpróbálja belőni a középértéket, és az elképzelt csoportátlagnak tanítani. Ez persze nem "jobb híján"...hiszen a "jobb" ebben az esetben a személyre szabott haladás lenne, ami viszont csoportkeretek között nehezen kivitelezhető. Sokszor pedig - az egyéni idő- és energiaráfordítás mértékében - ez a különbség konzerválódik, illetve növekedhet is a kurzus során. Kérdés tehát, hogyan lehet, pontosabban fel lehet-e úgy építeni a tanfolyamot, hogy egy csoport tagjai menet közben legalább korlátozott mértékben behozhassák a lemaradásukat?

Tudatosság és motiváció

A felnőtt tanulók rendszerint nagyon tudatosak, jól fókuszáltak, biztosak abban, hogy mit akarnak, legyen szó külső elvárásról vagy arról, hogy "márpedig én ezt mindenképpen MEG FOGOM CSINÁLNI". Ebben azonban nagyon sok lehet az önfegyelem. A motiváció más egy kicsit, ott a belső késztetést sokszor gerjeszti az önbecsülés, a jóérzés - mindannyian büszkék vagyunk magunkra, ha ennyi meg annyi év után képesek vagyunk újba fogni, visszaülni az iskolapadba. Ez a fajta büszkeség és pozitív önértékelés azonban múlékony lehet: pár hét után véget ér az újdonság varázsa, kopnak az illúziók és ha nincs addigra konkrét sikerélmény, akkor a belső motiváció rohamosan fogyni kezd. Egy ilyen "krízisidőszak" tapasztalataim szerint szinte törvényszerűen bekövetkezik, jellemzően ezen a ponton a legmagasabb például a kimaradók aránya, a kérdés inkább csak az, hogy hogyan lehet tompítani. Ebben segíthet persze a már említett tanulói fegyelmezettség, de az sem korlátlan: a tanár dolga, hogy észrevegye, ha X vagy Y kezd elveszni a tanulnivalók tengerében, hiányérzete van stb., mert a tanuló "lojalitásból" talán nem mindig teszi ezt közvetlenül nyilvánvalóvá. A lecke adott: hogyan csökkentsük a tananyagszerkezet strukturálásával, oktatás-módszertani eszközökkel, a feladatok ütemezésével a "kiábrándulás" mértékét?

Módszertan és tanulói elvárások

 Be kell vallanom, mindeddig nem találtam meg az üdvözítő megoldást. Azt is inkább csak érzem, hogy témaválasztásnál általában bejön, ha napi-heti aktualitással próbálkozom angolórán, tájékozódom a szakmájukba vágó friss hírekről, de ha éppen Oscar-gála van, akkor belekeverem azt a tematikába. Tudnom kell, mik a legújabb trendek a reklám és marketing világában, tudjam, mit jelent a scraper és a crawler, ha médiaügynökségi dolgozóknak tartok órát, energetikusoknak pedig vigyek szöveget, videót mondjuk a palagáz előnyeiről és hátrányairól. A módszertan sokkal keményebb dió: azt látom, van, aki vevő a játékosításra, illetve általában vevők rá a tanulók, csak van akinek semmi sem elég, ha játékos tanulásról van szó, és van, akinek a kevés is sok. Mert nem tud kellőképp lelazulni a kollégák előtt, esetleg hamarabb megunja a játékot és "kiszáll".

Az arányok megválasztása, kulcskérdés, és a csoportok összetételétől, a tanulók korától, érdeklődésétől, ismereteitől függően változik. Mégpedig nem csak a korszerűség, hanem a tradicionalitás oldaláról nézve is.